Aleksandar Gatalica

Euripidész halála

Fordította: Bognár Antal

a mikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint κακοσ-nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a hullafoltokat takargassa, festette magát – igen, igyekezett eltüntetni a ráncokat, színezte bajuszát és pofaszakállát. Egy moribundusszal együtt jutottam el Velencébe, egy haldokló társaságában, aki a betegek sétáira kialakított kertet odahagyva kilépett a pálmafák övezte szanatórium kapuján, zakója belső zsebében a halállal. Nyilvánvalóan az elfekvőből szökött meg, valahonnan északról, mert nem óhajtott szép lassan elfogyni ott, a hivatásszerűen derűlátó, csalóka lázgörbéken hümmögő orvosok gyűrűjében. Velencébe egy ismeretlen moribundusszal hajóztam be, aki majd felfalt a szemével, mintha – ilyen nyomorúságosan kimázolt képpel – magával akarna vinni. Valaki a halálán volt 1911-ben a hajón, és mindenfelől tenger vett körül bennünket, mari di un mare. Az öbölben a víz velencei zöld; sekély, meleg, mocsárszagú, alig borzolják kicsiny hullámok, fehér tajtékot vetve, akárha halvány karikák lennének ama távozásra készülő, vigyori beteg szeme alatt, aki a halálban a semmit látja, merő sötétséget, mozdíthatatlam tájat; senza transfigurazione; without transfiguration; ohne Verklärung; valaki, aki már Kháron ladikjára lépett, így hát a világot a semmiféle etikát nem ismerő szörnyeteg-isten módjára szemléli, aki nem különböztet meg jót és rosszat, minden megengedett számára, mivel (ha egyáltalán ennek gondolata él benne) odafönn nincs ítélet, nincsen igazság, sem semmiféle leltár, számvetés; nincsenek kérdések – csak a semmi, ezért nézhet itt a fedélzeten abban a távoli 1911-ben oly merőn, égen és földön semmitől sem tartva, miközben bévül oly visszataszító, sápadt és szederjes bőrű, ámde hatalmas. Én Euripidészem, erkölcs csak ott van, ahol hit van, és hit nélkül – lett légyen akármilyen – nincsen alapja. Hova vezetne, ha minden ember úgy gondolná, mint ez a széles karimájú szalmakalappal a fején utolsó óráit élő elegáns senkiházi: hogy az életen túl semmi sincsen? Az élet nem volna több egy tnő pillanatnál, lázálomnál, csalfa képnél. „¿Qué es la vida? Una ilusión, una sombra, una ficción, y el mayor bien es pequeño; que toda la vida es sueño, y los sueños, sueños son.” Igen, az élet habzsolás volna és esetlegesség, ránk vetülő futó árnyék, ha ittlétünk csodás pillanatába mindannyian féktelenül igyekeznénk minél több élvezetet csenni. Ölök, szerzek, falok, rabolok, leszáll az est, feketét látok (álomtalanul alszom); másnap ugyanúgy, és aztán egyszer csak feketeség, örök feketeség – valaki elintézett, csak mert maga is a csalóka elégültséget űzte, és én az útjában álltam. Azután, kedves szalamiszi, az a másik – mio assassino – rohan tovább, végzetemmel mit sem törődve; törtet, mohón tömi a bendőjét, sóváran veti magát a puha testekre, amelyeket kiragadhat a langyos sötétségből, egy hajtásra ürítgetve poharát bortól megrészegül eszem-iszomokon, melyek után hajnalonta püffedt testek lebegnek utolsó lakomájuk pocsolyájában. De az én gyilkosom rá se hederít, csak megy tovább. Megint hullaszag és nyálcsorgatás, Thanatosz és Érosz lépten-nyomon, egészen a következő kalandig, de aztán, igencsak váratlanul, mintha az ő számára is megszűnne minden – feketeség, eternale black: itt a vég. ¿Qué es la vida? What is the life, Euripidész? Calderón de la Barca, született Madridban, 1600. január 17-én, meghalt a Királyi Városban 1685. május 25-én; William Shakespeare, született Stratford an Avonban, 1564-ben, meghalt Londonban, 1616. április 23-án. Én Euripidészem, hogyha az élet csak Sigismund álma lenne, ha csak léha összejövetelek kótyagos strófáiból és büntetlenül maradt gyilkosságok történetéből állna, a történelem felett akkor az emberi entrópia lenne az úr, és senkiből semmit sem őrizne meg. Gondold csak el, Euripidészem, az emlékezet nélküli történelmet. De én leszálltam a gőzhajóról, az illető pedig, fehér pantallóban és sötétkék blézerben, nyomomba eredt, szorosan a sarkamban járva követett. Nem tudtam, hogy rázhatnám le, nem is voltam benne biztos, le akarom-e rázni. Hogyan szólítsam meg? Nevén nevezzem? Címe szerint signore dottorénak titulálva? Vagy mint halandót: o, mortale? Csak hát ő, végül ráeszméltem, nem is akart szóba állni velem. Nem kért a szavaimból, nem a gondolataimból – a halálomat várta. Szemmel tartott: hol kis híján beért, hol messze lemaradva kísért vagy elébem vágott. Úgy csatlakozott hozzám, mintha álmomból elevenedne meg, vagy mint egy árnyék, bizonyos foglyul ejtőm. Hol jártál, Euripidész, hogy akkor, 1911-ben nem siettél segítségemre? A menekülés engemet is, számomra is észrevétlenül, hozzá hasonló beteges árnyalakká változtatott. Árny követett árnyat. Az ismeretlen hideglelős mosolya és az illő távolságból a velencei délután fedezékéből küldözgetett félreérthetetlen jelek tudtomra adták, hogy csak a beleegyezésemre vár. De én tétováztam, a moribundus pedig – noha továbbra is láthatatlan jeladással – mind makacsabbul ezt követelte tőlem. Nem, nem keltett olyan benyomást, mintha ártani akarna; úgy, ahogy vagyok, a magáénak akart, azt akarta, hogy osszam meg vele a gondtalan kimúlás oldottságát, szegődjek hozzá az eternal black tartományában, ahol a termodinamika második törvénye, oly kérlelhetetlenül, mint az utolsó imádság, mindent egyneműsít, ami körül csak hőtöbblet mutatkozna. Mindent, ami meleget áraszt, mint a testek, az élő test, anyám teste harminchét egész egytized fokos hőmérsékletével. Tüdőbetegek hőemelkedése? Hagymázasoké? Harminchét egész egytized. If we shadows have offended, think but this, and all is mended, that you have but slumber’d here, while these visions did appear. Hogyha bármivel is megsértettünk volna benneteket, árnyak, hogy kiengesztelődjetek, gondoljátok azt, hogy csak álmodtatok velünk.

Fényes nappal volt, éjnek baljós évadja, hajnalok hajnala, amikor elgyötört anyám elhívatta hozzánk a skulptort. Akadémista volt, tehetséges művészpalánta, mestere ajánlotta a szobrásznövendéket. Felállította az állványt, közepében a cölöppel. Még ki sem szállt az álom a szememből, amikor már ott kerülgette ezt a fa gerincoszlopot, és agyagot hajigált rá: elsőbben valamiféle serleg formálódott ki belőle, ami semminemű élőre nem hasonlít, azután tojásdad alakot öltött, egy embrióra emlékeztetett, amely még csak ezután fog megszületni, végül fejformája lett, kialakult a tarkó, a homlok, az orca, az áll. Mindeddig anyánk nem tartózkodott a közelben, ám mihelyt az agyagban szemből mutatkozni kezdett az arc kezdeménye, nekiállt ide-oda járni körülötte, mint valami anyafarkas. Ő, aki valójában oly elbűvölő, vicsorítva, a rettenetes fenevad nézésével, amely kész habozás nélkül átharapni zsákmánya torkát, meredt a kicsiny agyagfejre, amelyen kirajzolódtak már a járomcsontok, a szemgolyók, a két szemöldök íve, az ajkak, s amely valahova félrenézett. Igen, ő volt, Menyus kisöcsém, a féltestvérem, Melchior-Menyhért, anyám rendelte meg a portréját, és ő ragaszkodott hozzá, hogy ilyen nyersen, a szeme láttára formázza meg a szobrász. Egy kör, majd még egy (balett-táncos módjára – fekete hattyú); lépteit szaporázva nagy ívben (közelebb hozzám, aki hálóköntösben ácsorgok szobám ajtajában), aztán kisebb sugarú, fékezve a tempót, miközben kacéran megérinti a fehér köpenyben munkálkodó szobrász vállát. Kisöcsém meghalt, nagy elesettségben, minden égi elrendeléssel ellentétesen. Megbontva a dolgok rendjét, amely arra épül, hogy az emberek mit tartanak helyénvalónak, kilehelte gyermeklelkét – és az én szegény, szépséges anyám szemében semmi sem látszott többé, sehol semmi, senkinek semmi; sem jövő, sem múlt; másoknak sem és nekem sem. Kerengett a fej körül, amely mind jobban hasonlított a gyermekre, szegénykére, és vezényelt: kicsit teltebb arcot, duzzadtabb ajkacskákat, mélyebb gödröcskét az állán, picivel nagyobb fülcimpácskákat, kisebbre gyenge nyakán a pici porcot, alacsonyabbra a homlokot, egy árnyalattal hullámosabb legyen a haj, és legyen szőke, szőke… Egész álló nap hol lent, hol fent, hol itt, hol ott tapasztott fel a mintázó egy-egy agyaggöröngyöt, és aztán leszállt az est, sötét éj borult ránk, mint valami suru fekete tészta, s én elálmosodtam. Miközben álomba merültem, az imbolygó éji ködalakok felől egyre csak ez szüremlett felém: „Kicsit nagyobb szembogarat, a fülkagyló belseje lágy vonalú, mint egy gyermektrombita, a halántékot vegye lejjebb, a választék olyan legyen, hogy a délutáni nap átsüssön rajta.” Másnap – de mintha sem egyikük, sem a másikuk, sem anyám, sem a szobrász egy szemhunyásnyit sem pihent volna – ott röpdösött körülötte lepkeszárnyon, ismételgetve: „Ide még egy kicsit, csak egy kicsit, még kevesebbet; ide még tbbet, többet, még többet.” Később azt kezdte hajtogatni: „Itt élettelen, nem lélegzik, a szája nem hajlik mosolyra.” Majd pedig újra: „Élettelen, élettelen!” A Comuna di Veneto motorcsónakján érkeztem Velencébe 1938-ban. A feketeingesek azt gondolták, ha teli tüdővel fújják, megváltozik tőle a világ, s a csatornaparton menetelve harsogták: „Noi siamo Veneziani, portiamo il coltello in bocca, guai a chi ci tocca.” („Velence köveit tapodjuk, a pengét a fogunk közt hordjuk, ki utunkat állja, eltiporjuk.”) Bizonyos Claudia megismerkedett valamiféle száműzött, földönfutó orosz gróffal, aki egy vagy két hétre óvatlanul grófnét csinált belőle. Az oroszlános oszlopnál hajótöröttként léptem partra, és mindenütt kerestelek, Euripidészem, téged, a szabad polgárt. Rosszullét fogott el (a márványszerű víz fölé hajoltam): a fárasztó vezetés, az idő, a kor tehette. Nem találtalak meg 1911-ben, abban bizakodtam, felbukkansz majd 1938-ban. Újra itt voltam hát, és a novemberi Velence sivár volt, minden velenceinek hasogatott a térde, és mindegyiküket árnyként követte a halál. A felhők úgy tornyosultak, mintha az olajfestéket egyenesen a tubusból nyomták volna az égre, a Szent Márk téri galambok pedig, úgy látszik, megérezték a háború előszelét, őszi varjak módjára rajokban írtak le nagy köröket a dózsepalota meg a templom öt tornya és a bronzlovak fölött. Tovahaladtam a csatornákon át, orromban éreztem a tiszafák, a só, a penész szagát, amely San Michele szigetén, a velencei temetőben mindenünnen árad, és az Akadémiai híd felé vettem az irányt. По улицам Венеции, в вечрений неверный час, блуждал я меж толпы, и сердце трепетало суеверней. Каналы как громадные тропы, манили в вечность; в переменах тени казались дивны строгие столпы, и ряд оживших призрачных строений являл очам, чего уж больше нет. Что было для минувших поколений. Fülledt esti órán Velence utcáin csámborogván a sokaságban szívem dobolását hallgattam. Szövevényes utak gyanánt a kanálisok az örökkévalóságba hívtak, az árnyékok változásának játékában olybá tűntek, mintha pompázatos és szigorú oszlopok lennének, a benépesült áttetsző építmények soráról pedig úgy éreztem, valójában nincsenek, csak visszfényei annak, amit letűnt nemzedékek valóban láttak… A csatornaparton szorongó mindegyik kis boltban, melyek a békeidők dohszagát árasztották, Mussolini arcképét láthattam. A patikák, amelyek cégtábláján valaha a „Triacanti” felirat állt, s polcaikon gyógyszerek sorakoztak, de mérget is árultak bennük orgyilkosoknak, most teákat kínáltak. A címkék – „Vetriola”, „Trifoglio acquatico”, „Aassenzio marino”, „Capelvenere”, „Raseda alba” – mégsem csábítottak senkit arra, hogy betérjen, az árnyékot maguk után vonszolók tájukra sem néztek. A mesterek, akiknek műhelyébe csak elvétve tévedt be vevő, bordó pecsétviaszt árusítottak, velencei zöld festéket fiolákban, iniciálékat, merített papírt különböző méretekben, az íveket kézzel vágták fel, mint a postabélyeget; továbbá festőecseteket és egész kis kézi nyomdákat, fémhengerrel, fapréssel. Olyan előzékenyek voltak ezek a boltosok, mintha magtalanul kivesző családok utolsó sarjai lennének, kihaló mesterségek utolsó avatott űzői, és mindenfelé a Duce zöld passepartout-s rézmetszeten megörökített arcmásába ütközött a tekintet: Benito Mussolini fehér nyakkendősen egy ifjúkori fotográfiáján, koponyáját még haj borítja; fasiszta tollas sapkával a fején mint comandantare; első világháborús rohamsisakban, melynek felöltésére az alkalmat oly sóvárogva várta. Először úgy tűnt, hogy megpillantottalak, fia Mneszarkhosznak, szemtelenül fiatalon, karcsún, amint befordulsz előttem az utcasarkon (a kirakatokra ügyet sem vetettél), és elnyel a szűk sikátor, ahol a szemközti házak kéznyújtásnyira vannak egymástól, és a kötelet a jellegzetes zsalugáterek tövében kihúzva aggatják ki száradni a ruhákat. Siettél, hosszú léptekkel szedted a lábad bűnös módjára, akár az a nagybeteg 1911-ben. Csak most nem engem követett valaki, hanem én követtelek. (Mint egy 1938-as kíváncsiskodó? Mint az 1911-beli, fehér pantallós haldokló?) Belevesztél a gondolakikötő homályába, és azután, úgy rémlett, egy hosszúkás fekete csónakba lépsz, amely hihetetlen fürgeséggel iramodott meg a Canale grande felé. Magam is beugrottam a következő gondolába, s rárivalltam a csónakosra: „Avanti!” Utánad vetettük magunkat, szalamiszi, de te úgy bújócskáztál velünk, mintha idevalósi, velencei lennél; el a vízből kimeredő kék-fehér cölöpök mellett, a paloták falai alatt, melyek alsó szintje vízben áll, boltíves mennyezetüket freskók ékesítik; suhantál arrafelé, ahol az orosz gróf utolsó éjszakáit töltötte tüdőbajos grófnéjával. Csónakosod sebesen mártogatta evezőjét a vízbe, a sekélyesben hihetetlen ügyességgel tolta el magát az iszapos mederbe lenyomva. Törékeny tested ide-oda inogva egyensúlyozott az éles kanyarulatokban. Nem tudtunk beérni téged, tragédiaszerzőnk, tengerhajósunk! Mintha maga Kháron lett volna a vezetőd, s a kanálisok, melyeken siklasz, mintha a Styx és Kókütosz lenne. Végül szem előtt tévesztettünk. Nádszál hajlékonysággal meggörbülve segítetted a hajósok hajósának nyaktörő irányváltását, s besiklottatok a Canale grandéba a Rialto fölött – ott, ahol a híd környéke még most is olyan, mint a régi mesterek vásznain –, és elvegyültél a járókelők közt . Hogy tehettél ilyet, Euripidészem, te, akit vállára vett a nép azon az éjszakán, amikor diadalmaskodtál, s aki ezt írtad: „’άγει μ’ ’άγει μέ τις – ουχ ορας; – νεκύων ’ες αυλαν υπ’ ’οφρύσι κυαναυγέσι‚ βλέπων πτερωτος ’Άιδας. ορω δίκωπον, ορω σκάφος νεκύων δε πορθμευς ’έχων χέρ’ ’επι κοντω Χάρων μ’ ήδη καλει: τί μέλλεις; ’επείγου συ κατείργεις. τάδε τοί με σπερχόμενoς ταχύνει.” „Vonszol-húz magával, nem tudom, ki az, a holtak csarnokába. Hadész az… ni!, szárnya van, suru szemöldje alól méreget. Jön a bárka, rajta két sor evező. Kháron kezében bot, megszólít. »Mire vársz?« – kérdi. »Ne tétovázz, indulj!« – int magához szörnyu szóval.” Meg ezt is írtad: „ει μεν τον ’Ορφεως ειχον, ω πάτερ, λόγον πέιθειν ’επάδους, ωσθ’ ομαρτειν μοι πέτρας, κηλειν τε τοις λόγοισιν, ους ’εβουλόμην, ’ενταυθ’ αν ηλθον.” „Ha Orpheusz hangján szólhatnék, atyám, hogy dalom a követ is megindítsa, s feltámaszthatom vele a holtat, azon énekelnék.” Hogy illanhattál el, ravaszdi? Tudod-e, te szalamiszi, hogy az erkölcs azon a feltevésen alapul, hitetlen ember nincsen – akár megvallja, hogy hisz egy istenben, akár nem? Jó lenne meg is bizonyosodni róla, de előbb vizsgáljuk meg ketten, te meg én, noha a halál karcsú fekete gondoláján éppen megléptél előlem, milyen helyzetekben nélkülözhetné az ember a hitet, az egyedüli tényezőt, amely erkölcsössé teszi. Vegyünk szemügyre három ilyen emberfajtát. Az első azok csoportja, akikről már szót ejtettünk, s akiknek a magatartását, nemdebár, a „¿Qué es la vida?” kérdéssel határoztuk meg. Az ilyenek számára, láthattuk, az élet egy villanás két nemlét: a születésük előtti végtelen semmi és a haláluk utáni végtelen üresség közt. Mért lenne hát az ember jó vagy rossz, ha semmivel nem érdemelte ki az életét, mint ahogy semmivel nem is szolgálhat rá a meghalásra? A létezés akkor csak véletlen villanás, melyet alantas élvezetek töltenek ki, és gátlástalan elpusztítása mindenkinek, aki ennek útjában állna; az élet, Euripidészem, abból állna, amit 1911-ben itt, ebben a városban, a fehér pantallós ismeretlen torzságától lenyűgözve, kis híján elfogadtam. De itt van még egy emberfajta, amelynek kolonc az erkölcs. Az ember nem szabna magának erkölcsi korlátokat, ha örökké élne és hasonlatos lenne az istenekhez. Ebben az esetben sem kellene hinnie semmiben, és nem is kellene igazodnia semmiféle normákhoz. Egész végtelensége az időnek előtte állna, és bármennyi rosszat cselekedne, volna rá elég ideje, hogy jóvátegye. Ha ma rossz fát tettünk a tűzre, sebaj, helyrehozzuk holnap, a jövő héten, jövőre vagy száz év múlva. Minden embertársunk örökké él, nem követhetünk el ellenük jóvátehetetlen vétket, türelmük a mi bűnbocsánatunk záloga. Az emberiséget, hogyha a szörnyeteg istenek módjára örökéletű volna, alighanem egyenesen szórakoztatná, hogy gonoszságot művel, talán az időszakosan, megfelelő gyakorisággal elkövetett vétkek és megbánásuk lenne végül is az egyetlen mércéje annak, hogy a végtelen idő mégiscsak folyamat. Ilyenformán az örökéletűek merőben különböznének a harmadik emberfajtától, mert az erkölcsi normák megalapozása, Euripidészem, akkor is lehetetlen, ha az embernek nem jut el a tudatáig az élet és nem jut el a halál sem. Az ilyen emberek létezését egyedül az érzéki tapasztalás fonala és ösztöneik szabályoznák, s az ő közösségük egészen más lenne, mint ama erkölcstelen hedonistáké, akiket elsőként vettünk sorra vizsgálódásunkban, azoké a korcs élvhajhászoké, akik biztosra veszik, hogy semmiből lettek és semmivé lesznek. Az erkölcs nélküli emberek eme harmadik válfaja a vegetálók rendjét alkotná, olyan emberekét, akik oktalan állatok módjára éldegélnek, vagy mint növényegyedek az emberrengeteg tenyészetében. Valahol a létezés peremén kívül mocsárvidék ködlik ekképpen, trópusi táj, sűrű kipárolgások felhőzte ég alatt, nyirkos, burjánzó, elképesztően nagy kiterjedésű ősvadon lenne ez, szalamiszi, szigetekkel, tocsogókkal, folyóágakkal, bennük öntudatlan emberlényekkel, akik süttetik a hasukat, össze-összeérnek, és szótlanságba süppedve merengnek, miközben nem ismernek szenvedést. De velem együtt te is tudod, hogy nincsen így, és hogy éppen ezért a morál, melyet az élettudat és a halálfélelem szembesítése táplál, kikristályosítható.

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

A háború, Euripidészem – te tudod, mi a háború, a háború, amely nem egy évig vagy egy évtizedig dúl, hanem, mint ama peloponnészoszi, csaknem negyed évszázadon át… Csakhogy megvénültél már. Az év, amelyet írunk, 408, és te Arkhelaosz király hívásának tettél eleget. A nép megorrolt rád, szofistának és istentagadónak bélyegzett. A botránykő az a bizonyos: „το θνήσκειν ου τάφος νομίζεται;” „Vagy hát a sír nem dönti el a meghalást?” Vagy pedig a „két oldala van mindennek”; avagy a trosztichon: „Mit mondhatnék, ha nem akarlak magasztalni; de botorságom ne forrassza torkomra a köszönő szót, s a köszönetért a hálálkodót ne vessék meg.” Nem tudom. Látni vélem a kétkerekű taligát, amelyen éjjel lopva kivittek a városból. A barbár északra tartottak veled, a makedóniai Arethusába, Amphipolisz mellett. Utolsónak a tenger partján lobogó fáklyákra esett tekinteted, a várfalakon sorakozó pelyhedző állú kamaszokra, néhány páros csónak vesztegelt még a kikötőben. Amikor, még ifjan, a Városba érkeztél, mint bármelyik vidéki tahót, elkápráztattak fényei, minden más volt akkor: kereskedők, nyüzsgés, valamiféle fehér marú ökrök, amelyeket az utcán terelnek, a hajókról lerakott amforák. Látom, ahogy első drámádat írod; még az év őszén befogad a szofisták köre a közösség beavatási szertartásának alávetve. Érzésem szerint késő éjszakára jár, fülledtség üli meg a görög földet; itt áll a ház, egy közismert szofistáé, aki az ünnepségnek helyet adott. A társaság egy ifjú szalamiszit vesz fel soraiba, és azon az éjjelen – még most is szégyenkezve emlékszel rá – mindenki azt tesz a testével, amit csak óhajt. Szemedet bekötik, hogy később ne tudhasd, ki mit művelt veled, és mellednek szögezik a kérdést, ó, szalamiszi, biztos vagy-e benne, hogy a Bölcsesség örök istennőjének akarod alávetni magad. Rövid ideig az egyiptomi füstölőszer illatát érzed az orrodban, és azután megkezdődik a szertartás, a szabad polgárok bacchanáliája, a féktelen orgia, amely örökre megszabadít mindenféle szégyenkezéstől, és eltépi az utolsó szálat is, amely a felnevelő szulői házhoz és a bukolikus vidékhez fuzött. Ifjonc voltál akkor, Euripidészem, talán ha harminc nyarat számláltál – vagy még annyit sem –, és most, most pedig már a hetvenhetediket taposod. Fogaid kihullottak, arcod beesett, és éjfél után, kései órán, már csak a régi parázs bizonytalan, szeszélyes nyomvonala rajzolódik ki utánad, mint a csillámok, amelyek az anyatejet csordító anyamellen villództak ott, a templomban, amikor féltestvéremet búcsúztattuk. Kivonultál a városból, drámák hírét hagyva ránk, amelyeket később elveszettként tartanak számon. Hamar tövig égő gyertyákként kísértenek a Sztheneboia, a Krétaiak, az Aialón, a Föníciai nők és még vagy hetven titokzatos vendége a tiszta téli éjszakának, amely úgy vesz körül, mint valami amfiteátrum. Kilépsz a város színteréről, amely a felnevelő Szalamiszként szerettél, a közönséget, amelynek mindig kedvében jártál, de amelyet sohasem tévesztettél meg. Anyámasszony katonájaként megfutamodsz a peloponnészoszi háború elől; mögötted maradnak a szétrombolt, fáradt és kiéhezett polisz utolsó fényei, és te azzal áltatod magad, hogy nem te hagytad ott Athént, hanem – feszülő vitorlákkal faroló óriási fehér kísértethajó módjára – ő hagy el téged, Euripidészem, páratlan tragédiaírót, akinek a közösség, effélének minden előzetes jele nélkül, egész egyszerűen hátat fordított. Magaddal viszed – álltó helyedben, miközben városod elhagy, magadnál tartod, mint erősködsz – darabodat az önérzetes polgárokról, kegyes istenekről, a tanultságról, ami itt az ékesszólás, vagyis a beszédes értékítélet szenvedélye miatt oly fontos… Azért abban biztos vagy, hogy érsz valamit, αγαθός, vagy, noha éveken át mellőztek, csak αγορανόμος voltál. Euripidészem, te taligán menekített, te velencei gondolában ücsörgő vénség, csodálkozni fogsz: minden ember szentül hiszi, akárcsak te, hogy jótét lélek és helyesen cselekszik. Euripidészem, az embernek van egy organikus készüléke, ami a lelki alkatához kötődik, ami nem engedi meg, hogy gonosz legyen, de ez a készülék, mint minden, ami kettős, ami emberi, amennyire megakadályozza, annyira készteti is, hogy vétkezzen. Bocsáss meg érte, hogy magyarra fordítottam a szót, hiszen e nyelvet nem ismerheted. Azt akartam mondani, Euripidészem, hogy az ember rendelkezik valamiféle, az idegrendszerébe ágyazódó szervi berendezéssel, amely gátat vet gonoszságának, de éppen ez, mint minden, ami kétélű, ugyanolyan mértékben bűnre készteti, mint amennyire távol tartja tőle. Úgy látszik, csak a regényhősök ismerhetik be nyíltan, hogy elvetemültek, és még közülük sem mindegyik. Nem tudom, hitelt adnál-e ennek, de olyan megveszekedett hóhért, aki tisztában van önnön kegyetlenségével, és tetszeleg is benne, valóban tényleg lehetetlen elképzelni. Gondold csak el, Mneszarkhosz ivadéka – te, aki annyi eszeveszett férfit és nőt mintáztál meg: Agamemnónt saját lánya áldozati oltáránál, Médeiát, aki tüzes koronát küld Jászón új kedvesének, az őrjöngő Héraklészt, aki tébolyában legyilkolja gyermekeit, még szívének oly kedves leányát is –, gondold csak el a tökéletes vérengzőt, aki tudatában van annak, hogy gonoszat cselekszik. Amennyiben élvezetét leli áldozata kínszenvedésében, rendelkeznie kell hozzá megfelelő tapasztalattal vagy ismerettel a fájdalmáról, ámde ez esetben baj van a kínszenvedés kiváltójának (a negatívum esztétikájának tökélye ez lenne) magától értetődő megbélyegzésével. Hogyha ellenben áldozatát úgy aprítja miszlikbe, hogy közben semmit sem érez, és szenvedése mértékének megítélése el sem jut a tudatához, adódik a kérdés, mire jó ez, hiszen nincs oka rá, hogy gyötörje. Mégis azonban, jusson eszedbe, Euripidészem, a Nagy Vétkes, akiről akkor beszéltem neked, amikor még nem kerestelek Velencében. Ő az, akit barátai sokáig szeretettel öveztek, s akinek házába minden ünnepet köszönteni elmentek, de egyszer jóvátehetetlen bűnt követett el, és akkortól azután már csak a megváltás nélküli, sans transfiguration, barna halál, meg cinikus meggyőződése, hogy az élet után semmi sincsen, hitetheti el vele, hogy abban a néhány nyomorúságos évben, ami még hátravan az életéből, tovább sokasíthatja a hamisságokat és hazugságokat. Vajon nem a Nagy Vétkes valójában – hiszen amit tett, az nem hozható helyre – az a bizonyos született hóhér? Hát nem, Euripidészem, mivelhogy, gondolj csak bele, ő is jónak képzeli magát. Jó okot talált rá, miért is kellett jóvátehetetlenül vétkeznie neki, az egykori disszidensnek, polgári liberálisnak, akinek az otthona rejtekhelyül szolgált, a vele folytatott beszélgetés pedig felmentésül szolgált. A körülményeket hibáztatta, meg másokat, százszor is elismételte, így kellett történnie. De hiszen őt a legjobb szándék vezérelte, azért tette, hogy a még nagyobb rosszat elkerülje, hogy legalább azt megóvhassa, ami megmaradt, s annak tudatában állhasson ki a nyilvánosság elé, hogy a történelem szele legelőször is az ő ősz üstökébe fog beletépni. Elég okot talált hozzá magának, szalamiszi, mint ahogy az én büszke anyám is elég okot talált rá, hogy őrülten imádja féltestvéremet.

Már akkor beleszeretett, amikor még a hasában hordta, és milyen jól állt neki a kidomborodó pihés pocak! (Vajon én is olyan szépet formáztam benne?) Mint egy sárgadinnye, közepén a köldök púpocskájával, vagy mint egy tökhéj, melynek narancssárga belsejéből, amikor hintó lesz belőle, kilép a kisherceg. Pocakja valóban lenyűgöző módon növekedett: először az alhas vastagodott meg, ami még jobban kiemelte hibátlan csípőjét, csábító combjait és dereka karcsúságát, azután a kicsinyke Melchi-Menyuska, valahol a magzatvíz langymelegében, otthonos öblében szájába vette hüvelykujját, és az én elegáns anyukámnak elkezdett kivirágozni a köldöke, csücsörítő huncut barlangszáj. Ugyanakkor minden más porcikája – a melle, a válla, az arca –, éppen mindene változatlan maradt a viselőssége alatt, úgyhogy Robertóval még sokáig eljárt táncolni magas sarkú ezüstcipellőben. Libbent, ragyogott észak kokettje, aki olaszul is magyar akcentussal beszélt, vele forgott delíriumban a magzat, s talán a magával ragadó pörgés, a boldog kacagás miatt, amelyre valahonnan odabentről úgy fülelt, mint valami kicsi delfin, más gyermekeknél is jobban megszerette anyját. Ő is jobban a szívéhez nőtt nálamnál, tudtam én, gogy, mint a Nagy Vétkesnek, minden oka megvolt rá. Nem faggattam, nem, nem féltékenykedtem, nem szorongtam – minden eldőlt már odabenn, a pocakban, a gyönyörűséges, gömbölyded, napsütötte terhespocakban, anyáméban, aki a mennybolt volt Menyusnak, angyali dicsfény féltestvérkém csillagos homloka fölött. Szegény Roberto, mindenfelé magával vitte az én büszke, szép anyámat, vadidegen parasztokat ölelt keblére, akik a hordócskákban tárolt olívaolajat kínálták kóstolásra, és itt, a kövek szabdalta déli tájon elégedetten tette kezét anyám hasikójára azt hajtogatva: „Mio figlio, mio caro figlio…” Tudott-e egyáltalán Tiborról, Tiborról, aki a Ferihegyi repülőtérről fuvarozza az utasokat a városba kombijával, és kollégái társaságában munka után fel-felhajt egy Amstelt? Megfordult-e a fejében, hogy ő is ugyanígy tette rá a tenyerét anyánk hasára, amikor odabenn még csak ember-ebihal voltam, ha nem is tellett tőle annál több, mint hogy általa fogantam? Aligha. Roberto állt a mező közepén széttárt karokkal, feje körül az áttetsző azúrban apró fehér felhőgomolyok göndörödtek, mintha kavicsokkal lenne beszórva az égbolt, miközben felragyogtak rajta az első csillagok, állt ott, és nem fogta fel, hogy anyám senkié, senkihez sem tartozott soha. De Velencébe harmadjára is eljöttem. 1993-at írtunk, és a városba a földnyelven keresztül, a mestrei vonattal utaztam be. A vasútállomásnál felszálltam a 82-es vízibuszra. Úgy terveztem, elmegyek a D’Oro vagy a Resonico-palotáig, esetleg az Akadémiáig; de semmiképp a Lidóig. Mint kései vasúti járaton kialvatlanul érkező utas, úgy szálltam vízre; fáradtan léptem a fedélzetre, még ott zsongtak fejemben az éji lidércek és kísértetek, olyasféleképpen roskadtam be a széles törzsű vaporetto terjedelmes utasterébe, mint a kereskedő, aki épp Velence küszöbéhez ért, s Murano szigete takarásában már boldogan felsóhajt, mert elkerülte az Otrantói-szoros viharait, a török vámhatóság járőreit és a kalózhajókat. Valahol a zsebem alján néhány szem feketeborsot tapintottam ki, az étkezőkocsi asztaláról kerültek oda. Azt mondtam-e, hogy 1993-at írtunk, vagy talán az én kis féltestvérem, Menyuska már az anyja hasában el volt rendelve a korai halálra? Nem, azért keltem keresésedre, én Euripidészem, a XXI. század első évében, azon a napon, amikor két öngyilkos merénylő lángba borította New Yorkot, az én kihúzott derekú városomat, amelyben napjaikat töltötték és ahol még egyszer meghaltak Alekszandar Ziloti, Misa Levicki, Vladimir Horovic, Maurice Rosenthal, Leopold Godowsky egész rendjével együtt a régi jó zongoristáknak; New Yorkot, amelyet titokban szerettem az állatkerttől a Central parkig minden hidacskát és a szecessziós korlátokat, az Ellis szigettől a Carnegie Hallig, New Yorkot, ahol anyám egy ízben meg akarta keresni Veres Tibort (apa? padre? pcre?), akinek nyilvánvalóan csak ostobán a nyakába varrták, hogy része lett volna Horthy különítményeseinek galádságaiban. Azon a napon két repülőgép (egy két és egy négy hajtómuvu) vágódott a világ legrégebbi metropolisának két felhőkarcolójába, és többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, sem az állatok között az állatkertben, sem a Malbery utcai New York-iak közt, Kis-Itáliában, sem a kínai negyedben vagy Greenich Village-ben, de én a világ másik felén voltam éppen, a penészesedő Európában, egy tragédiaíró után kutatva, aki nem is volt különösképpen sikeres. A vízibusznak a Piazzala Roma–Lido vonalon közlekedő 82-es járatára (a végállomásra semmiképp sem akartam elmenni vele) egész sereg turistával együtt szálltam fel. Tudták-e vajon, hogy a velencei galambok összeesküvést szőnek, és valójában befolyásos központjuk pénzeli azokat a vénembereket és öregasszonyokat, akik kukoricát árulnak a Szent Márk-templom előtt? Sejdítették-e, hogy meghalt a kisöcsém? Velencei-pocsolya – rajta olyasforma alkotmány, amilyenek odafenn, a szélfútta tú1parti és a magyar pusztákon hasítják a sekély vizeket; ő, a kis Melchi-Menyuska jól viselkedik, nem pityereg, noha az eső egyfolytában motoz kócos hajacskájában; én a taton állva hosszú csáklyával irányítom a hajót gondolás módjára, vagy mint afféle Kháron. Én Gilgames vagyok, ő Enkidu; Orpheusz vagyok, és ő Euridiké: Agamemnón király vagyok, és ő csupa lágyság, mint Iphigénia. Vad vihar zúdult a mélyebben fekvő városnegyedekre elárasztva őket, és mi ketten alkonyatkor csónakban ülve evezünk be a kivilágítatlan épületekbe. A Jelzálogbank (kölcsönügyosztálya alapítva 1882-ben; biztosítási ügyosztály, az évszám olvashatatlan) két szárnyával, szecessziós kupoláival úgy magasodik ki, mint valami kátrányfekete obeliszk, a két elárasztott utca felett; a homlokzati ablakok maszatosak; az óra húsz perccel hat előtt megállt; boltozata különös vörös színben játszik. Vértelen kezecskéjével Menyuska lökte be az ajtót, és mi, a két csónakos, beljebb merészkedtünk. A lélekvesztő hívatlan vendégként siklott be a víz hátán. Tökéletes csendben. Aranyozott szoboralak csípőre tett kézzel a lépcsősor alján, derékig a zavaros vízben, a feljárón sárgás patak ömlik le; és mindez – az épület, a fali fülkékben álló szobrok, az átrium, a lámpatartó, amelyet kíméletlenül paskol az eső, vagy az az óra, amely beledermedt a húsz perccel hat előtti pillanatba –, mind, az egész mintha nem is lenne, mintha sásból, nádból, vízililiomból állna. Egyébként 1888-at írunk, és anyánk még meg sem született. A Jelzálogbank építtetői, Nikola Nestorovic és Andra Nikolic még egyetemisták, a Velencei-pocsolyából pedig paloták nőnek ki, kísértetiesen, mintha szemünk láttára falazódnának fel, alkalmi építmények gyanánt, amelyek anyagát majd utólag váltják ki szilárdabbal. Hotel Bristol (csónakunkkal elsiklunk a régi recepció előtt; a lótuszlevelek és a hatalmas, fehér mocsári virágok alatt szemünkbe ötlik a megkésve hazatérő vendégeket szolgáló bakelitcsengő); a pályaudvar vágányain vízi szerelvények vesztegelnek. (Járművünk indulási helye: első vágány, balra; pontos időben indulunk el, Menyus meg én, és megyünk, irányt véve délnek. Valahonnan tudjuk, hogy nincsen anyánk.) Két árva hajózik a Velencei-pocsolya vizén, mint két elátkozott (bolyhos keszkenők tekeregnek körülöttünk mindenfelé, vagy nem is, fehér pólyába vagyunk becsavarva, olyanok vagyunk mi ketten, mint két lebegő lepedő Egon von Nemet képzeletében). Hanem ezen az őszön, Euripidészem, egy csillag elenyészett az északi égboltról. Nem volt valami nevezetes égitest, nem tartozott egyetlen ismert csillagzatba sem. Csak annyit tudni róla, hogy az asztronómiai jelzése: G117H. Valamint a kvadránsa ismert, az a pont, ahol tegnapig még pislákolni látták. Mindazonáltal mára elveszett; és a világ összes obszervatóriuma őt kereste: a kis csillagot, amelyet név helyett betuk és számok sora jelölt. A La Repubblica címoldalán ez állt: „Eltűnt a G117H csillag.” És a vízibusz egy utasa megjegyezte: „Dovrebbe appertenere al picolo principe.” Igen, lehet, hogy az én kisöcsém csillaga volt, az én sápadt kishercegemé, az én hullócsillagom ő, a játékbaba, akinek a haja szőke, szeme kék, óriási.

Melchior-Menyhért Roberto fiaként, délen látta meg a napvilágot. Kézenfekvő volt, mi lesz a sorsa: mihelyt felcseperedik, a családi hagyományhoz híven üvegfúvó válik belőle is. Csakhogy Menyuska nem gondolt a felcseperedéssel. Csak négy éve maradt, kicsinyke tüdeje már a születésekor olyan erőtlennek mutatkozott, hogy mindjárt nyilvánvaló volt, soha nem lesz belőle üvegfúvó. Ehelyett Menyus, noha süket volt, mint az ágyú, mivel hallatlanul érzékeny volt a rezgésekre, örökkön dünnyögött, valamiféle saját leleményű dalocskákat énekelgetett, amelyekre senki sem tanította. Némelyik olyan szomorúan hangzott, hogy anyánkat velem együtt mindig megríkatta vele, mások meg éppenséggel olyan vidámak, hogy körül kellett táncolnunk szegénykét. Valójában Melchi-Menyus dallikázása torokhangú nyögdécselés volt, egy visszamaradott gyerkőc nyifogása, amely egyedül nekünk tetszhetett. Roberto semmit sem értett az egészből, és hamarosan elhagyott bennünket. A faluban idelenn délen, a hegylakók közt nem tudódhatott ki, hogy kelekótya fiúgyereket nemzett, így hát a nagymama, Roberto la mammája gondoskodott róla, hogy mindhárman jó messzire elkerüljünk a falubeliek szeme elől. A kapucinusok rendházában talált nekünk helyet, Menyuska egész úton odafelé mindent eláruló hangerővel kornyikálta el legszebb nótáit. És mégis, a 82-es vaporetto elhaladt a Barbarido-, a Garzoni-, a Resonico-palota mellett, átsiklott a Rialto alatt. Végül az Akadémia előtti megállóban leszálltam. Tudtam, hogy itt talállak, a Santa Maria della Salute-templomban vagy valahol a téren: fiatalon vársz, vág az eszed, szókimondó vagy; arcod beesett, enyhén hajlott az orr, tekinteted metsző, nyakad feszes, kidomborodnak rajta az erek, vállad csontos, enyhén hajlott a hátad. Vajon fekete szegélyű tógádról kell hogy felismerjelek? Nem, ezúttal nem viseled majd a danaidák öltözékét. Tart a velencei karnevál, a Harlekinok és Pantalonék nyüzsgésében kell rád ismernem, három arcból álló maszk alatt (rajta négy üres nyílás két szempárnak, három orr, bal felől, valójában az arcát rejtegető személy füle helyén komikus grimasz, jobboldalt komor kép, középütt pedig merev arckifejezés, akár a halálé, meg a karneváli ismeretlen saját szeme), medúzamaszkban, strucctoll fejékben vagy kígyó alakú hajfürtök alatt. Hol rejtőzöl, Euripidész? Miféle játékot űzöl velem? Én az orvos képét öltöttem magamra, az orvosét, aki felveszi a harcot a pestissel. Hiszen tudod, Athént több ízben is megtizedelte a járvány a peloponnészoszi háborúk idején. Álorcámon hatalmas, madárcsőrszerű orr díszeleg. A szájamat szabadon hagyja, hogy utánad kiálthassak, szemem takarásban, a csőr belsejében pedig illatos füvek sorakoznak: Basilica liofozzato, Salvia, Menta. A kis mellékutcákból és közökből (Calle Boguolo? Calle del Pestin? Calle Veneziana? Calle Magazen?) ismeretlenek rajzanak elő. Az ismeretlen nők keblén „wonderbra”, mellükre tapadó kelme, hajuk boszorkányosan kibontva, a lábuk hosszú (telt combok, kecses, vékony lábikrák, keskeny lábfej), és csupa jó illat lengi körül őket. Arcukat maszk fedi el, hangosan nevetnek. Azabolátlan honi nők és a stranierák a karnevál végeztével a telihold világában valamelyik házban kötnek ki vagy egy palotában a Canalae grande olajosan fénylő vize mellett. Könnyelmuen kinyílnak a pezsgőtől és a friss, csillagfényes éjszakától megmámorosodva, amelynek csak egy kis csillaga hunyt ki, könnyelmuen adják oda magukat vadidegeneknek. A paloták kanyargós lépcsői nedvesen fénylenek. Visszhangoznak a márvánnyal kirakott alsó szinti termek, amelyekben először vetik hátra fejüket, elfogadva a csókot: kiesik kezükből a kis női táska, a legyező, felcsúszik az aranygombos blúz dereka; fenn, az emeleten pedig, a pompázatosan kifestett ovális mennyezet alatt szemérmetlenül minden ruhadarabot ledobálnak magukról, a pufók angyalkák szeme láttára, akik bámészan figyelik őket odafentről, és anyaszült mezítelenül átkulcsolnak hosszú lábukkal egy pohos pasast, ágyékát a lovagjuknak, a segniornak, a cavaliere-nek; mert a férfi odavan a nőért és a nő eped a férfiért (szerelmes leveleket írt neki az Arne mellől, az Adige folyó kőhídjára telepedve, s így kezdte őket: „Szerelmem, szólíthatom-e Önt e szóval, mert hiszen Ön a megtestesült poézis; tudnia kell, hogy már csak a neve is merő költészet; hangzása templomian áhítatos, gyermeki és merész. Az Ön neve nem cseng össze a jelennel, a múltból ered vagy a jövőből mindétiglen. Az Ön neve rendelte így, s Ön választotta ezt a nevet.”); mégpedig azért , mert az illető befolyásos ember, és egyengetheti az útját a milánói manökenkedésben; s végül mert így akarja maga is, akárcsak egykor az én bátor anyám, csak mert játék az egész, és ő azt választja, és azt dobja el magától, akit akar… De ez a velencei karnevál ideje, és tart egész éjen át. Este van, langyos mediterrán február, tíz óra tizenöt (nem pedig húsz perc múlva hat). A Fenice Színház énekesnői végeztek az utolsó előadással, arcukról szedik le a sminket, torkukat gyógyteával öblögetik. Most majd ők is fölteszik az élet álorcáját, és kilépnek Velence utcáira. A palotákban a lakájok a frakkjuk gallérját igazgatják, fehér kesztyűt öltenek, várva a sebes motorcsónakon érkező házigazdákat és velük a kisasszonyokat, a szeszélyes szopránokat; s a nevetést, a nevetésüket is várják a szolgák, a primadonnák pezsgőmámoros kacagását s kalauzuk hahotáját, a tereken pedig sok új szál fonódik. Párosával, hármasban meg-megállnak, és indenki úgy köszönti a másikat, mintha ismernék egymást. Akárcsak Shakespeare-nél a Rómeó és Júliában, akárcsak Verdinél az Álarcosbálban. Jelen vagyok én is, középkori orvosnak maszkírozva, s te is itt vagy valahol, Euripidészem – tudomásomra jutott, hogy Pulcinellaként, csak éppen képtelen vagyok kideríteni, melyik is lehetnél te a töméntelen Pulcinella közt. Rejtőzködsz, szalamiszi, mindhiába. Nincs más hátra, össze kell ismerkednünk. Tudod, hogy egynémely titkomat rád bíztam. Leírtam már három olyan emberalkatot, amely meg tudna lenni erkölcs nélkül; utánad kürtöltem, hogy a Nagy Vétkest hiába is keresnénk az emberek között; segítségedet kértem amikor kis híján alkut kötöttem a kísértőmmel. Most várlak. Euripidész, segíts! Nagy léptekkel rovom az utcákat, óvatlanul befordulok sötét zugokba, rá se gondolva, hogy ki is rabolhatnának. A víz felszínének visszfényeiben kereslek, és tudom, hogy itt kell lenned. Dogana del Mare, az üdvözlet templomának oldalánál, a Canale grande oroszlántorkában. Itt végre, az aranygömb és a zászlót tartó fiúcskaként megmintázott patinás szélirányjelző alatt megtaláltalak: áradt belőled az évszázadok levegője, amelyeket végigaludtál, rosszabbul festesz, mint amilyennek azok gondolnak el, akik szeretnek, akkori énedre emlékeztetsz, amilyen az első dionüszoszi ünnepeid idején voltál, amikor a Pella lányaival léptél fel drámaíróként. Úgy állsz ott, mintha örökkön itt vártál volna rám; végezetül leveszed álarcodat, és úgy mutatkozol meg előttem, mint tanítványaid, Prótagorasz és Prodikosz előtt. Vajon a szeretőid voltak? Manapság a pederasztia újfent az artisztikus férfiszerelem kifejeződése, gay az összes operaházi és színházi rendező, de te meg én csak két, egymásnak feszülő mutatóujj leszünk; úgy nyújtsd ki felém a kezedet, ujjal mutatva rám, mintha meginteni akarnál. Nekem szögezed: „αρ’ οισθ’ αφ’ ων ει;” „Tudod-e, ki lennél?” Hát, látod, tudom. Másféle civilizációhoz tartozom: a nyugat-rómaihoz, amely tisztában van az idő múlásával és kieszelte a fejlődés kerekét. Rátok, az ókori Görögországra gondolva évszázadok óta alapvető hibát vétünk. Hellászt a saját szemünkkel nézzük, nem a tiétekkel. Az antik vívmányokat aszerint értékeljük, hogy mennyiben előzményei a maiaknak. Sokunknak nem megy a fejébe, hogy a régi társadalmak – és ez alól a te görög világod, Euripidészem, nem volt kivétel – csaknem vakok voltak a fejlődésre. A mai ember értékrendje szerinti fejlődés ismeretlen még a görögök második nemzedéke előtt is, a Homérosz és Demoszthénész közötti korból. Úgy bizony, nálatok csaknem hat teljes évszázadon át erotikus, esztétikai és etikai elképzeléseitek körül forog minden. Ami ezen kívül van, magánügy. A csillagok, az égitestek mozgása, a világegyetem alapjai, a fizika egyik-másik törvénye, ötletek a hadviselés megújítására , mindezek távoli ügyek, feltárásuk nem köti le nemzedékek kíváncsiságát: figyelemre méltó, de nem nagyra tartott témák. A sok-sok hellén településen, szanaszét a szigetvilágban először is Szapphó, Anakreón vagy Pindarosz strófáinak felidézgetésével bíbelődnek, azután, te szabad szalamiszi, fáklyás ünnepséget rendeznek Dionüszosz isten tiszteletére, az emberi történelemben először osztanak ki és játszanak el szerepeket, végül pedig a szümpozionokon ifjaik kibontakoztatásával és ismereteik elmélyítésével foglalkoznak. Mindazonáltal anyagi gyarapodás valójában nincs a hellén világban. Időszámításotok az olimpiai játékokkal kalkulál, de azért tíz olimpia nem alkot nagyobb egységet, dekádot, és az olimpiák előtti kort sem igyekeztek a négyéves szakaszokat visszavetítve tagolni és korszakolni. A régi idők mérföldkövei a nagyobbfajta barbár betörések vagy egy-egy híres ostrom, mint például Milétoszé vagy a lydiai Szmirnáé. Az ennél is régebbi korok teljesen ködbe vesznek, és merőben mitikus időközökkel számítódnak. Tudom, te is azt tartod, hogy az istenek nem ölthetnek határozott alakot, mert vagy mindenütt jelenvalók, vagy elérhetetlenek, el tudod-e azonban képzelni, mennyit fáradozott azon történészeink és filológusaink egész hada nemzedékről nemzedékre, hogy Krisztus keresztre feszítésétől visszafelé felparcellázza történelmetek folyását? A peloponnészoszi háború 431-től 404-ig tart, Euripidész, Mneszarkhosz fia 484-ben születik meg Szalamiszban, Szókratész 399-ben üríti ki méregpoharát, Szolón 483-ban lát hozzá reformjai végrehajtásához, a szapphói akadémiát 626-ban alapították, Alkhaiosz 601-ben tér vissza száműzetéséből, s veszi számba fegyvereit. Így énekel: „μαρμαίρει δε μέγας δόμος χαλκωι: παισα δ’ ’Άρηι κεκόσμηται στέγα” „Házamban fénylik a fegyver bronzverete, udvaromban Arészra emeljük serlegeinket.” Mégis, Euripidészem, te tudod, hogy az emberek nem lehetnek hitetlenek, mert hiszen megállapítottuk: ha nem hinnénk abban, hogy a másvilágon számadással tartozunk a bíró előtt, ha nem hinnénk a Megváltó színeváltozását, nem lenne etika sem. Három válfajuk van a hívőknek; de lépjünk be most a Santa Maria della Salute-templomba – a látvány, amely fogad bennünket, nem olyan, amilyennek építője, Baldazare Longena megálmodta, mert az oldalajtón léptünk be. Az első fajta az ateista hívőké, akik keresik saját vallásukat. Halottaik velük élnek, beszélnek is velük, de nem képzelik őket a temetőbe, kőlapok alá, sem pedig a szentélyek altemplomainak fémajtós szekrénykéibe, melyek előtt homokba állítva olvadoznak a holtak lelki üdvéért gyújtott gyertyák. Javarészt tudósok tartoznak közéjük, olyan emberek, akik a Mars spóráit kutatják és mechanikus karokkal, röntgen-spektrográffal ellátott szondákat bocsátanak fel az urbe; azok, akik a kollektív tudattalant tanulmányozzák, és Amerika-szerte (az én Amerikámban, az én lerombolt New Yorkomban) pszichoanalitikusi díványra fektetve kérdezik ki pácienseiket; mindazok, akik jó századéve arra jutottak, hogy az ember, a kozmosz, a tudat fejlődésében lennie kell valamilyen logikának , amely pótolja a Teremtő feltételezését, így nyílt sebet ejtettek a hagyományokon, és szélesre tárták az ajtót, amely a huszadik század sötét bugyraiba vezetett. Az ateisták nem tévednek be a kis zöld függönnyel elfedett ablakú ódon fa gyóntatószékekbe, amelyek felirata „p. spirituale”, sem pedig azokba, amelyeké meg „p. coauditore”. Lépj be most te, Euripidészem… természetesen ez utóbbiba („coauditore”), és valld meg a bűneidet, ha vannak. Halk hangon seppegsz, te hitetlen, görögül, de úgy hallom, te is bűntelen vagy, majdhogynem makulátlan. Az ateistáék, szalamiszi, feltekintenek az égre, és csak azt látják ott, ami az orruk előtt van. „Istenem, mennyi csillag!”, motyogják maguk elé, de az élet átlényegítésének elvetése, az, hogy lehetetlen az egyetemes hóhér szerepében látniuk magukat, őket is hívővé teszi. Nyilván a csillagmiriád, a rózsaszín és kék égi buborék, nyilván a hívogató, mélységes feketeség, melynek nem lehet belátni határát, ösztökéli őket arra, hogy higyjenek; higyjenek ők is, a leendő hitetlenek. Tekints fel, Euripidész, itt, az angyali üdvözlet szentélyében. Az oszlopokat veres posztóba burkolták, fejünk felett a nyolcszögletű központi boltozat tizenhat ablakkal. Longena, az építész hatalmas kupolát gondolt el, amely uralja a Grand canale bejáratát, koronának képzelte, amely Szűz Máriát magasztalja. Egymilliónál is több kőtömbből emelték a templom falait, Longena több mint fél évszázadon át irányította a munkálatokat. Hiába, nem érhette meg a befejezést, a napot, amikor felmagasodva állt a Máriának szentelt egyház, várandós pocakjához hasonlóan domborodott, mint anyám hasa. 1630-tól 1682-ig vezényelte Longena az építők munkáját, akkor elvitte valamiféle trópusi láz (talán az „el tor” néven emlegetett kolera, amely rejtélyes módon a karavánutakon négy-öt évenként rendszeresen megtámadta Velencét). Nem fejezte be templomát, amely alakjával – nagy kör és kicsiny, kereszt alakú toldalék – mintha eleve a női nem jegyét hordozná, de a hívő emberek e másik fajtája sem kételkedik, Euripidészem, a saját – építészi, szónoki, vezéri – nagyra hivatottságában. A magukfajták saját magukban találnak az istenre, és vallják, minden gnosztikusnak a szívében lakik az istene, azt tartják, hogy a hitet ismeretekre és tudományos igazságokra lehet alapozni. A hívőknek ez a második fajtája becsüli az arányosságot, az áttekinthetőséget, a szimmetriát; tekintetét nem az üres égen jártatja, mint az előbbi, hanem örömét leli az ívekben, boltozatokban és templomhajókban; viszontlátjuk marhabőr kötényben, rajta jelzésekkel, melyek a szabadkőműves-páholyok nagymestereiről árulkodnak; megtaláljuk a vetélytársaikat gyűlölő zongoravirtuózok között, s mint bűvészt, színészt, pantomimest, bábjátékost, titkosírás-kódolót és -fejtőt. Így érvel: „Spinoza istenében hiszek, aki a létező harmóniájában nyilvánul meg, nem pedig olyan istenben, aki az emberi lények sorsáról és cselekedeteiről visel gondot.” Bárcsak felrepülhetnénk a levegőégbe, és letekintve mint feltartott esernyőket láthatnánk meg az üdvözlet templomának kupoláit: egy hatalmasat, karcsú laternával és körben tizenhat szoborral, mellette a kisebbet két barokk oszlopával és mögötte ugyanolyan laternákkal; ha ezt láthatnád, megértenéd, mire gondolok, és miért van az, hogy ezek az utóbbiak csak Spinoza istenét hiszik. A hívők második fajtája valójában hitetlenül hisz. Nem fogadhatják el a halál tartományának merő sötétségét, mert az áttekinthetetlen, beláthatatlan és cseppet sem harmonikus. Bizonyosan közéjük tartozik a mi építészünk is, Longena, aki után fennmaradt az üdvözlet templomának nagy kupolája nyolc osztatú koszorúpárkánnyal, tizenhat ablakkal és mindegyik márványszobor mellett egy-egy kőcsigával, mint a barokk Velence páratlan ékessége. Ilyen fokú összhang nem lehet semmiképp sem lehet hiábavaló, Euripidészem. Sok gnosztikus éppen ezért észember, aki szereti az életet, és nem foghatja fel, mire lenne jó annyi szépség, az ember alkotásainak ilyen változatossága, kire lenne jó az önfeláldozó munkálkodás létrehozásukon – vagy épp az összes botlás a tragédiáidban – ha mindennek a végén a semmi vár, a semmitlen semmi örökkön örökké. Ők is hisznek, Euripidészem, mint ahogy végezetül a hívők harmadik fajtája, akik egyedül nevezik magukat isten gyermekeinek és mindenben az isteni elgondolást fedezik fel, a magasan felettük álló Teremtőét, s a saját életüket hajlamosak jelentéktelen porszemnek tekinteni a jó és a rossz nagy mérkőzésében. Ők, akik áldozati darabot vesznek magukhoz Krisztus testéből, és kortyolnak a Megváltó véréből, lakóhelyről álmodnak Krisztus országában, függőkertekről az elnyert paradicsomban. Az övék a harmadik, egyben az utolsó fajtája azoknak, akik morális elveknek vetik alá magukat, az összes ember e három csoport valamelyikébe tartozik. Mneszarkhosz fia, te is köztük vagy. Én is köztük vagyok. Én mint hívő; te mint gnosztikus. Én mint keresztény; te mint pogány. Én mint barbár; te mint hellén.

A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra.

„Olasz diákok, a dinamikus és agresszív futurizmus teljes mértékben a világháborúban fog kibontakozni, amelyet egyedül mi láttunk előre és dicsőítettünk, még mielőtt kitört volna. A küszöbönálló háború lesz mind között a legszebb futurista poéma. A háború elfújja majd a régi totemeket: a diplomatákat, professzorokat, archeológusokat, kritikusokat, a kultúra rögeszméit, a görögöt, a latint, a történelmet, a szenilitást, a múzeumokat, a turisztikai iparágat”, harsogta, halld, Filippo Tomaso Marinetti küszöbén az első világháborúnak, melyben szabadalmat kaptak a harci gázok, és amely elvitt csaknem egymillió emberéletet. „Ma megöltem egy németet. Kifordítottam a zsebeit, és megtudtam, hogy neve van és családja”, írta Guillaume Apollinaire Luisa de Cotillon Chationnak. „A zsidó intellektualizmus túlzásainak befellegzett, és a német forradalom áttörése ismét megnyitotta az utat a német lélek előtt. Helyesen teszitek, ha ezen az éji órán a múlt démonait a tűz martalékául vetitek. Erős, nagy jelképes cselekedet ez, amely az egész világ előtt meghirdeti, hogy alapjaiban számolunk le a weimari köztársasággal.” Alig húsz évvel később ezt ugyanebben az én véres századomban harsogta, amikor a Berlini Opera előtti téren németellenes tartalmú könyveket égettek, Joseph Paul Goebbels. Ugyane században, a második nagy háború előestéjén történt ez, amely egymilliónál több gyermek életét oltotta ki gázkamrákban. És mindezt a legjobb szándékok vezérelték, mert így követelték a meghirdetett célok és ezt diktálta a józan megítélés. Goebbels, el ne feledd, kétszeres heidelbergi doktorandusz volt. (A német sors naplója, bejegyzés 1931. november 15-i keltezéssel: „Megtekintettem a modern festészeti kiállítást. Sok hatökör és egy csillag, Vincent van Gogh munkáit láthattam. Mindama elkorcsosulástól körülvéve ő egyszeriben visszafogottnak hatott… A modernségnek semmi köze a hősiességhez… Olybá tűnik, hogy végső soron mind őrültek vagyunk, ha van egy eszménk.”) És a többi nemzetiszocialista kitűnőség? A német intelligencia színe-java: Albert Speer, a kivételes képességű építész, dr. Joseph Mengele, Auschwitz gothai doktora, akit néhány ízben Nobel-díjra jelöltek, és Heidegger, Martin Heidegger filozófus, aki jóval felülmúlta Rudolf Carnapot, Karl Jasperst, Max Schellert, sőt még az idős Husserlt is. A nácizmus, Euripidészem, Kanttal kezdődik (aki most, mintegy vezeklésül, Königsberg-Kalinjingrádban nyugszik, két országnyira a Vaterlandtól). A németek akkor, a szellem felforgatói, odahagyták a régimódi filozofálást a világ alapjairól, és az ontológiához, a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztásához fordultak. Amikor pedig hosszas nyomozás után Roberto ránk talált egy kis hónapos szobában, rozsdaszínű volt feje felett az ég. Néztem Melchi-Menyust – az én kis kormányosomat, akivel eső áztatta csónakunkon beeveztünk a kivilágítatlan Jelzálogbankba –, láttam, hogy figyeli. E nostra mamma, nostra meravigliosa mamma mereven nézte Robertót, szótlanul, arcizma se rezdült. Hogy kitanulta a néma szenvedést! Száraz száján elhalt a sikoly, vaginájából észrevétlen harmatcsepp indult; csontmarok tapadt szívére, mégis némán turte. Nagy fehér metszőfogaival érzékien harapott rá alsó ajkára, és Roberto a küszöbön állt, háta mögött a közös terasszal, a belső udvarral, a szomszéd gyerekek zsivajgásában. Anyám, mint valami fásult özvegy, hetente váltogatta a férfiakat, becserkészte és ágyba vitte zsákmányát. Némelyikükkel odahaza kötött ki, ilyenkor Menyusnak és nekem késő estig magunkban kellett szórakoznunk labdázva és karikát hajtva az udvaron. Másokkal napokra eltűnt; sohasem beszélt nekünk erről – egyszerűen lelépett; büszke asszony, aki saját gyermekeivel sem osztotta meg titkait. Magunkra hagyott bennünket, és amikor hazatért, csak annyit mondott: „Angyalkáim, így kellett történnie.” Mindig különösnek láttuk, amikor megérkezett, furcsa alkonyi fényben, mint most Roberto. De ő, Roberto többé nem térhetett vissza. Az én rátarti anyám összecsapta kacsóit és magában azt suttogta: „Elegem van a Római Birodalomból!” Roberto után is, akárcsak Tibor után, maradt egy befejezetlen regény, továbbá egy családi olajütő kisüzem meg az üvegfúvóműhely, egy szelence a szippantáshoz használt burnótnak, egy fehér Borselino kalap, amely karcsú, szikár alakjához különösen jól állt rajta, a Storia della rivoluzione fascista Robert Facinatitól meg a fél kar. A másikat Roberto valójában egy lövészárokban hagyta valahol a Piave mellett, a vérzivatarból 1918-ban a bal birtokában tért meg, készen arra, hogy ilyen nyomorékan hirdetője legyen a „sacre egoisme” eszméjének, nyomban a fekete ingesekhez szegődve. Vagy talán másképpen volt? Miután bérelt szobácskánk bejárati ajtajának keretéből kilépve elment, egy hajón bukkantak rá, amely a Mare Adriatico vizén ringatózott. Hatalmas, hétszintes szanitéchajó volt ez, amelyet nemzetközi vizeken 1916 áprilisának egyik hajnalán torpedóztak meg, csupán megsérült, de veszélyesen jobb oldalára dőlt, mely bármelyik pillanatban megroppanhatott. Borzasztó látvány, kétségtelenül (méltó a világháborúhoz, amelyet Gavrilo Principnek Szarajevóban, felforgatói elszántságból leadott lövései indítottak el). A felső fedélzetekről az ápolónők ápoltjaikkal együtt ugráltak a tengerbe, és sokan közülük – mint egy szerb költő is, aki oly szépen dalolta meg a halált, s még az évben ugyanígy vízbe veszett – biztos halált leltek a kék sírveremben, merthogy nem tudtak úszni. A vérrel átitatott sebkötöző pólyákba könnyen belekaptak a minden fedélzeten felcsapó lángnyelvek, és mindenfelé égésszag, égő emberi testrészek szaga terjengett. A tengeralattjáró, amely az S. S. Savoyát harcképtelenné tette, csendben alámerült és eltűnt a horizonton; periszkópját bevonta, kapitánya és a legénység elégedetten nyugtázták, mekkora csapást mértek az ellenségre. Az utolsó túlélő, Roberto pedig a hajófenék kísértete gyanánt, élő halottként tengődött a hánykolódó hajótestben. A félrebillent folyosókon egymagában kerengett, gyorsan kitanulva, milyen módon használhatók közlekedésre, a hajó békeidőbeli urak kiszolgálására egykor első osztályúra épített kabinjaiban ott voltak még az emeletes hadikórházi vaságyak. Roberto itt gyűjtött eleséget. A háború forgatagában a megfeneklett szanitéchajóról, amely eredetileg luxus óceánjárónak épült, mindenki megfeledkezett, és Roberto (vajon gondolt-e rá valaha Melchi-Menyus így: Apa?) az utolsó lakója lett szeméttorlaszok, elhajigált szutykos orvosi eszközök, különféle rangjelzésekkel ellátott tépett uniformisok és soha fel nem használható fegverek között. Egyszer Menyus meg én a tengerentúlra hajóztunk. A belle époque korában, amikor senkinek sejtelme sem volt a világháborúról, és az európai államok, amelyeket féltestvéremmel együtt hírből sem ismertem, csaknem negyed századon át békében éltek. Takaróba csavargózva kinn, a fedélzeten heverésztünk 1897 kora tavaszán, és a felszolgálótól forró csokoládét és tejeskávét rendeltünk. A fedélzeten pelerint magukra terítve sétálgattak az utasok, a nevelőnők számos nyelven csitítgatták a rosszcsont kölyköket, nem messze tőlünk pedig valamiféle, a bocsához hasonló játékot űztek. Este volt, tavaszi este, ott volt a féltestvérem, és valahol a közelben, vagy talán mégsem, anyánk is, a grande dama; a mi anyánk, az éra delnője, akit mindenki szeretett volna táncba hívni vagy elcsevegni vele egyikén a nyelveknek, amelyeken folyékonyan beszélt. De Roberto visszatért. A szent egoizmus kultuszának oltárán Gallipolinál – s nem a Piavénál – otthagyta jobb kezét. Tengerre sose szállt. Fasiszta meggyőződéssel tért vissza, a bandák egyikének tagjaként, amelyeket teherautókkal szállítottak a helyszínre és vérebekként uszítottak a felvonuló munkásokra. Hadirokkantként érkezett haza, a megrovások, kiközösítések, a ricinus, a máglyák, az orgiák és a bikacsök törvényének megszállottjaként, mint egyike azoknak, aki egész környezetén számon kéri mindazt, amit a világháborúban el kellett szenvednie. Végtére pedig Roberto el sem ment a háborúba. Angolkóros, katonai szolgálatra alkalmatlan lévén veszteg maradt Itáliában, amely a háborús húszas években az áldozat és a veszélyes élet kultuszát ápolja és a háborúskodásba belefáradva a győzelem kétes gyümölcseit élvezi. Nyomban a háború végeztével Roberto a Lloyd nápolyi fiókjánál helyezkedett el, és akkurátusan jegyezgette az óceánjárók és rakományaik biztosítási tételeit: Washington, Hamburg, Imperator, Olympic, Titanic, Regina, Sofia. nem tudtam, soha, Euripidészem, soha nem tudtam fordítódként sem megérteni, hogyan hódolhattál be annyira az úrhatnám fővárosi közönségnek. Minden szavadat átszűrtem, mintha örökké barátkoztunk volna, minden gondolatodat kiveséztem. Először a színpad enfant gÂté-ja voltál, majd pedig enfant terrible a deszkákon, amelyek akkor is a világot jelentették, végezetül enfant trouvé, lelenc, akire senki nem kíváncsi. Ha úgy akartad, utánoztad a dráma régi nagyságát és fényét, jóval a háború előtti időből, a te belle époque-odból. Szophoklészt imitáltad, a dionüszoszi játékok többszörös győztesét, odavarázsoltad, annak a rugalmasságával, akitől semmilyen alakoskodás nem lehet idegen, az ő világát, benne a mitikusan örökletes bűnösség eseteivel; holott gyűlölted őt, Szophoklészt, megvetetted a zsűri feltűnő hajlandósága miatt és mert az aranykorban élt, a boldog időkben, amikor nem ismerszett olyan, mint szeretteink halála, járványok, éhség. És mégis, nem épp azért gyűlölted titokban, mert a mitikus dráma neki, Szophoklésznak adottság volt, neked pedig nem. Az öreg Szophoklész árnyékában járva nem merült-e fel benned a kétely tehetséged felől? Nem, a kar tenálad úgy szól, mint őnála, az agón és agónia közepette annak protagonistái nálad úgy fakadnak dalra, mint Aiszkhülosznál, a kozmogóniai tragédiaírónál, aki szemében a bűn a kozmosz zavara volt, amelyet csakis áldozattal lehet kiigazítani és helyrehozni. Legalább őt szeretted-e, hiszen dédapád lehette volna? Nem, Euripidészem, te, a zseniális utánzó, senkit sem szerettél. A zsűritagok pedig – azok az összetöpörödött vénségek, akik jobb időkre emlékeznek és tőled eltérően hisznek az istenekben –, akik ünnepi tógát öltve fáklyafényben késő éjszakába nyúlóan tanácskoztak, mindig is átláttak a szitán, és megvetésüket érzékeltették azzal, hogy díjban nemigen részesítettek. Még a közönség is, hiába kerested a kedvét olyannyira, nemritkán szemedre vetette és – meggondolatlanul, mint mindig – nem bocsátotta meg melléfogásaidat. És akkor magadra maradtál, széltoló hírébe kerültél, századok bélyege rajtad, hogy csaló voltál, elárultad a nőket, akiket a lehető legrosszabb fényben tüntettél fel. A fáklyák kialudtak az amfiteátrumban, és a meleg éjszakában sokadszor találtak rád egymagadban a csillagok: árván az árnyékoddal, a nem mindennapi tehetségeddel. Éjszaka volt vagy este, esetleg kora hajnalra járt, de te sohase sejdítetted azt az egyszerű tényt, hogy a te drámáidból marad fenn a legtöbb: több, mint a tragédia megalapozójától, Aiszkhülosztól és a tragédiaírás atyjától, Szophoklésztól együttvéve. Szerencse dolga? A puszta véletlen műve? Zsenialitásod jutalma? Alighanem ez utóbbi, Euripidészem, s így lettél te a hiányzó láncszem. Hatottál a francia tragédiaírásra és Racine-ra, Corneille-re, ők pedig Christoph Willibald Gluckra, a francia opera megreformálójára, minek folytán a te drámatípusodat, meghasonlott figurákat és belső vívódásukat jeleníti meg az összes opera. Verdi Aidája, Bizet Carmenje, Puccini Toscája valójában a te hősnőid, szalamiszi, a te képedre és hasonlatosságodra formálódtak ki. Választani kell a lángoló hazaszeretet meg a hon ellensége iránti szerelem közt – nem találod ismerősnek? „O, patria mia”, „Parle moi de ma mcre”, „E lucevan de stelle”… Mindazonáltal ma este, egy újabb fiaskó után, mégis egyedül vagy, és mindarról, ami vár rád, még semmit sem tudhatsz. Színpadra állítottál egy tragédiát, amely a Khrüszipposz címu szatírjátékkal zárul, s amelyben a Laész és Pellopé fia, az ifjú Khrüszipposz közti fiúszerelmet mutatod be. A fajtalanság szenvedélyét oly közvetlenül ábrázoltad, ahogyan csak te tudod (felmerült-e benned a saját bujálkodásod is a szophisták testvériségébe való felvételedkor?) szilárd istenhit és hagyományhűség nélkül, szophista módjára ellentmondásos, dialektikus nézeteket ütköztetve. Tipikus monológgal kezdted a darabot, amelyben örömöt leltél, mégis megbuktál vele. „Kétféle történettel is szolgálhatok ez ügyben”, „mondanak róla ezt is, azt is” – talán ezért következett be ez? Kilépsz. Mélységes éj, mindenfelé csend honol körötted szunnyadoz minden; a kertben nyílnak a rózsák, zsendül a fű,a tücskök az ember nélküli természet teljes hangerejével cirpelnek, de te nem szenvedsz, az isteneket nem átkozod, nem is áldod, csupán az új, nagy dionüszoszi játékok járnak az eszedbe – merthogy te szakértőjük vagy, és semmiben sem hiszel, csak a saját szakmai felvértezettségben. Mécsest gyújtasz házad mögött, a kertben, és még egyszer nekiveselkedsz a drámának. Vállmagasságba emeled a gyertyát, a papír fölé görnyedsz (látásod fokozatosan gyengül), és írni kezdesz. Odabiggyeszted a címet: Heléna.

Euripidészem, téged nem olyan fából faragtak, mint apámat, Tibort, sem pedig mint Robertót, a két írót, akik az én büszke anyámnak arra voltak jók, hogy Menyust és engem világra hozzon. Tibor hajmeresztően aggályoskodott. Saját bevallása szerint folyvást egyazon könyvön dolgozott, melyből remekművet akart alkotni. Nem gyürkőzött meg a feladattal, ellenben falta James Joyce Ulyssesét, majd pedig a maga gyatra angoltudásával az Ifjúkori önarcképet és a Dublini embereket is azon mód elolvasta, mihelyt feloldották róluk a tiltást. Megfordult a fejében – a véletlen trieszti találkozás gerjesztette fel benne az ábrándot, amikor a tömegben egy lépésnyire volt Joyce-tól –, hogy maga is képes lenne a tudatfolyamra építve olyan regényt megírni, amelyben valójában eszmék hömpölyögnek. Hőse – így képzelte el apám (azt mondtam volna: a papa?) – az elgondolás szerint lapról lapra rosszabb színben tunik fel, miközben mind magasztosabb ideák vezérlik. Végezetül a jegyzetek alapján a főszereplőre kötél általi halálbüntetés várt. A történelemnek egy szokványos balekja volt az illető, egy balvégzetű karmester, akit becsvágya arra késztet, hogy eltörölje fasiszta múltja sötét foltjait. „Herr Gáboryt többször is láttam azokban az években, amikor ikaroszi felemelkedése és hát bukása is már a múlté volt, és bevallom, hogy ennek a különös úrnak a szavai, amit akkor hallottam, zavarba hoztak – írta apám, Tibor, ékes magyarsággal. – Rájöttem arra, hogy a zürichi műtétje után miért utasította vissza olyan keményfejűen egyes operák színrevitelét. Ott, valahol a messzi távolban, az éterszerű álmokon túli világban – zavaros fogalmakkal és egy öreg siránkozó hangján szólva – nem látta azok ideális arányait és sugárzó arcukat, s ezért végül is okkal támadt kétely benne e világi megalapozottságukban. Von Gábory náci múltja 1949-ben aligha volt elfelejtve. De ebben az évben tért vissza a maestro a műtétről, és Bécs tárt karokkal fogadta, mintha von Gábory sohasem lett volna Goebbels kedvence, s mintha egyáltalán nem lépett volna azokra a dobogókra, amelyekről csak néhány nappal korábban úgy menekültek a zsidó karmesterek, mint a patkányok a fertőzött hajóról. Gáborynak, aki eleve arra született, hogy uralkodjon az embereken ugyanúgy, mint a partitúrák képlékeny hangjegyein, néhány év alatt sikerült eltüntetnie maga mögött minden nyomot, és, úgy látszik, örökre lezárnia előéletének dossziéit. 1949 tavaszán megalapozza az első Beethoven-ciklusát, és felkészül a végzetes salzburgi útra.” De hát, szalamiszi, életben maradni nem éppen könnyű, és meghalni sem – sem a valóságban, sem a regényekben. Veres Tibor megszenvedett irományával. Az én gyönyörű szép anyámat először lektorként vonta be, majd tanácsadóként, végül regényalakot formált belőle. Bátran libegett be a regénybe karcsú lábán, amelyen oly elegánsan mutatott a magas sarkú vörös cipellő vagy a kék szandál. Úgy járkált romjai közt, mint valami nimfa. Helyrehozta a romokban álló kephalóniai színházépületeket, a budapesti sugárutakat, amelyek oly szélesek, mint a Duna a Parlamentnél, a müncheni villamosokat és villamosvonalakat meg a fáradt villamosvezetőket éjszakai műszak után, a kénes gyógyvizeket Magyarország-szerte; hajókázott Lauraként, eltűnt, mint Jelena, a nő, aki nincsen; minden dolgoknak mértéket szabott, és mint valami torz, kitalált istenség, elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a helyest a helytelentől. A legjobb szándékkal szépítgette az NSDAP-mozgalom történetét (némi elfogultsággal a Strasser fivérek iránt), felcserélt megokoltságot és esetlegességet Tibor szerencsétlen főhőse történetében, akinek, mint afféle regénybeli kócbabának, egyenesen az akasztófa alá vezetett az útja. Saját kezűleg tette a nyakába a hurkot, s szedte össze a kíváncsiskodókat, akik a börtön körletében végig akarták nézni a kivégzést, és éppen, amikor megrántani készült az emelőkart, amely Gábory elítélt lába alatt megnyitotta volna a csapóajtót, hogy a megfeszülő kötél elroppantsa csigolyáját – elhatározta, hogy kilép a regényből, és megkegyelmez a halálra ítélt karmesternek. Tibor regényrománca pedig, a magyar irodalomnak ez az elvetélt remekműve, őnélküle fájdalmasan félresiklott, összekeveredtek benne az epizódok és a fő folyamok, kipotyogtak belőle a hősök és hősnők nevei, végül pedig úgy összeroskadt, mintha Joyce-hoz nem lett volna soha semmi köze. Valójában Tibor 1953-ban kinyitotta a zöld szekrény ovális ajtaját, melynek belső oldalán tükör volt, összekapta néhány holmiját, egy poros dunnát is belegyömöszölt a szekrény tetejéről, és lelépett; nem gondolt már Kodállyal, Bartókkal, Kun Bélával, Horthy ellentengernaggyal vagy a Liszt Ferenc Zeneakadémia rektorával, Dohnányi Ernővel és Andó Gézával, a kis zongoristával. Úgy tűnhetett, csak rövid időre, egy-két napra ment el, mint máskor Amszterdamba, hogy egy átszellemült zenekart hallgasson meg, a Konzertgebaut, kedvenc mesterével, Mengelberggel – ámde a látszat csalt. Ott maradt az asztalon a tartalék szemüvege, egy zöld csokornyakkendő, rajta a velencei oroszlánok rajzolata, meg egy szájharmonika. A Korona Szálloda vízjelével ellátott fehér levélpapíron, amelyre talán búcsúlevelét készült megírni, csak egy vércsepp hagyott nyomott, ahogy eleredt orrából, rossz előjel gyanánt, mint az utolsó hiteles üzenet teste belsejéből. Mindezt azonban csak futólag láthattam, mert még azon a kedden röpdösni kezdtek a tárgyak a fém sarokvassal ellátott bőröndökbe: anyám merevített melltartói (mintha fehér mellei is benne lennének), a harisnyák és harisnyakötők (anyám combjainak emlékével), az alsónemű az ő illatával, az én kis zsakettjeim és matrózruháim (a révkapitányság címerével). Röpdöstek a tárgyak át a szobán, mint a madarak, ha nyugat felé szállnak, rossz hírek hírhozójaként.

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.

Ez a 415. esztendő de Palad városában még senkiben sem él a gyanú, hogy közel a vég (nem állnak fényesen a merev spártai szellemet követő lakoedemoniak sem, akik már harmadik évtizede viaskodnak Athénnel). Kikísérik az üggyel-bajjal felszerelt hajóhadakat, hullanak a koszorúk a tengerhabba a kikötőben, az áldozati állatok vére göndör gyapjukra fröccsen. A madarak azonban valahol a magasban nagy rajokban húztak nyugat felé, csakhogy akkor, 415-ben ez egyetlen athéninak sem ötlött a szemébe, így aztán a gyerekeiket a biztos halálba küldték. Csak minden tizedik tért haza közülük, hogy hírül adja társai rettenetes vesztét. Te azonban, Euripidészem, nem rendültél meg, mert iskolaéveid alatt a szofisták megtanítottak rá, hogy felülemelkedj az érzelmeken és az emberi kétségbeesésen – te vérbeli moralista, te álnok, aki az emberek szívéhez szól, honszeretetre lelkesíti őket, istenfélelemre, miközben maga nem hisz bennük. ζηλω δε σου μεν ‘Ελλάδ, ‘Ελλάδοσ δε σε. „Irigyellek Görögország miatt és Görögországot miattad”, emlékszel. Euripidész, te ma született bárány, αρ’ οισθ’ αφ’ ων’ ει; ki lakik benned, tudod-e? Most úgy szögezem mellednek az ujjam, mint aki közelről szemügyre vette minden stíluseszközödet, külön-külön beleszeretett minden színpadi fordulatodba, aki minden drámádat megszenvedte. A tisztességesek közt is a legkülönbnek hirdetlek, Mneszarkhosz fia: sem céljaid, sem eszméid, sem illúzióid, sem csalfaságaid nincsenek. Te mesterember, „szaki”, aki csak a τέχνη ellen vétettél, a fortély ellen, amelyet, akár egy asszonyállatot, elragadtál, magaddal vittél, megerőszakoltál, és azután egész életedben úgy gondoskodtál róla, mint hu kedvesedről. Most rejtekúton a macedón udvarba térsz, az élet játszmáját ugyanúgy elveszítetted, mint anyám, sötét tilalmakat egyetlen óvatlan lépéssel áthágva. Ma éjjel északra illansz el, szalamiszi, merthogy épp a fortély, a retorika és a dolgok kíméletlen néven nevezése árultak el. Azon a földön, ahová indultál, hidegek a telek, elkel majd a gyapjúköntös, mint amilyet Hermésznek, a bénák védnökének követel versében szemtelenül az epheszoszi Hipponaktosz. De ne aggódj, a szeles északon, a hiperboreusoknál egy vagy két évet élsz még, azután bevégzed, és idegenben hamvasztanak el. Megmaradnak utánad a verssoraid, alakjaid – vagy száz is hűtlen szülötteidből –, amelyeket az elkövetkező nemzedékekre bízol, hogy új meg új másolatát írják le, majd nyomtassák ki botladozásuknak és lelki meghasonlottságuknak. Megbocsáttatnak, Euripidészem – mint ahogy kelletlen fordítódként most én is megbocsátom őket – összes megingásaid és megbicsaklásaid az ékesszólásban. Ezúttal pártodat fogják az eónok, a század, a századok. Téged szolgálnak kilencven emberöltő kutatói, filológusai, kommentárírói. El tudod-e képzelni, hogy a tragédiáidhoz fűzött jegyzetek terjedelme jóval meghaladja azt, ami írásaidból fennmaradt? Utolsó titkodat azonban ott, Macedóniában, magaddal vitted a sírba: a titkot, hogy az ékesszólás, a fennköltség, a pátosz, a maghatottság, a hazafiasság – neked mind-mind csak játék. Játszadozva pedig, hiszen láttuk, nem nagyon lehet ártani, mert a legiszonyatosabb gonosztetteket csakis meggyőződésből és eszmék nevében tervezik el. Ilyen csökött alakodban, megfosztva a lehetőségtől, hogy hibázhass, Velencén át mint kísérőmet és kalauzomat fogadlak meg. Eckermann vagyok és te Goethe. Beckett vagyok és te Joyce. Bulgakov vagyok és te Puskin. Biciklik, mindenütt biciklik suhantak. Alighanem régi modellek valamiféle nosztalgiafelvonulása volt ez. Emlékszem, Menyussal a járdán állva nézgelődtünk, némelyek egy óriási és egy picinyke keréken gördültek, voltak telikerekű versenykerékpárok időmérővel felszerelve, biciklisták hátrafelé kihegyeződő ezüstsisakkal a fejükön, páros, hármas, négyes járgányok. Valahogy mi is szert tettünk egy kétüléses bringára, de Menyus olyan kicsike volt, hogy nem ért le a lába a pedálig, és olyan gyönge, hogy semmi hasznom nem is lett volna belőle. Korai sugallatként értelmeztem ezt, baljós előjeleként annak, hogy Menyus élete a végéhez közeleg, és nem áll szándékában megérni az öregkort. Tükörsima gránitlapokon gurultunk az utcán, kupolák és utcahosszat elnyúló boltozatok alatt. Valószínűleg Milánóban, a Filip Emmanuel Galéria utcáin, a Duommal szemközt, amely még az inkvizíció levegőjét árasztja. Mindenfelől kerékpárok vágtak elébünk, vidoran, nyergükben olyanokkal, akik az én édes egy féltestvéremmel ellentétben élni akartak. Fekete és fehér tekervényes mintázatú, mérnöki pontossággal illeszkedő betonkockákkal kirakott téren karikáztunk ezután. „Te a fekete sávon gurulsz, Menyus, én meg a fehéren”, tréfálkoztam. Csodálatos volt, csodálatos, mint Brazíliavárosban, az újdonat új településen, amelyet azért emeltek a dzsungel közepén, hogy ez legyen a főváros. Elhagyogattak bennünket a kerékpárok, biciklik mindenütt, férfi és női modellek, suhantak, mint a vándormadarak. És azután hosszú, ismeretlen nyárfasorok, mint nagyapáméknál, Kisszombaton. Egy templomocska, amelyet a Pietr kórház alapított: a Santa maria della Pietr, utunk végállomása ez, Euripidészem.

Végéhez közeleg a velencei karnevál, ideje levetnünk maszkjainkat, Pulcinella. Reggel van: a karcsú lábú koloratúrszopránok, akik a La Fenice színházban sok tragikus tremolóval előadták a nekik írt szerepet, ismeretlen helyen, baldachinos nyoszolyán ébredtek, szokatlan paplan alatt, egy idegennel az oldalukon; fáj a fejük, és a családi címereken jártatva tekintetüket azon tanakodnak, mi mindent művelhettek egész éjjel az utolsó előadás után. Hagyjuk őket ott valamelyik házban, amelynek belső udvarán velencei kert bújik meg; hagyjuk őket Veneto füvei közt, hogy vetriolával még egyszer torkukat öblögetve eszükbe jusson minden. Hegedűt fogva kezébe Vivaldi a Pietr-templomban szólaltatta meg először számos hangversenyét és mutatta be női karra írt darabjait. Vonója alól a hangok fölröppenve úgy sokszorozódtak meg a kupolák és boltívek alatt, mint amikor nehéz brokát göngyölegét vetik végig a padozaton. Női karokról tudhatsz, hiszen nálad is előadták a legszebb dalokat, amelyeket szereztél. Giorgio Massarit érdemesítették első díjra, és az irgalmasság Pietr kórházának védnöksége alatt 1736-ban megkezdhette az egyedi Pietr-templom építését. (Képzelte volna-e, hogy homlokzata csak 1906-ra, első ideutazásom előtt négy évvel készül el?) A XVIII. századi Velence első hangversenytermének szánták. A szentélyt ma ritkán fogad látogatót, de te csak lökd be zöld ajtaját sárga kezeddel, Euripidész, és lépjünk be; mert nem közönséges velencei séta a miénk. Vedd szemügyre a homlokzat négy korinthoszi oszlopát és a gyermeket magához ölelő szelíd asszony domborművét. Voltak-e gyermekeid, Euripidész? Valamelyik ivadékod esetleg drámaírója lett a következő korosztálynak? Vagy mégsem? Arcodra van írva: nem fakadt utódod, és nem is léphetett volna nyomdokaidba senki, olyan utánozhatatlan vagy. De most itt a vég. Utolsó földi életed, íme, elenyész a láthatáron. Darab ideig mellettem maradsz még, kísértet, néma árnyék, akit semmi nem botránkoztat meg, semmi nem háborít fel. Hallgass ide hát! Láttuk, hogy az emberek saját nézeteikre és saját igazságukra vannak kárhoztatva; világossá vált, hogy éppen ezért önkényes, önző normákat követnek másokra rá sem hederítve, senkivel sem törődve. Népek és történelmi áramlatok erkölcsisége, láthattuk, nem lehet mindenki számára elfogadható, általános érvényű. A mi igazságunk az általános, teljes erkölcsi rend kis szeleteként állapítható meg. És bár igazunk van, igazuk van azoknak is, akik ellenünk fenekednek. Minél elszigeteltebb eszméket ápol az ember, szándékai velük annál harciasabbak vagy ahogy az ontológia mondatná, kizárólagosabbak. És mégis, erre a következtetésre jutottunk, Euripidészem, ismétlődjenek bármennyiszer és legyenek bármekkorák a történelem szörnyűségei, nem gátolhatják meg a jó csíráját, amely lényegi igazságként fogan meg. Így tehát, szalamiszi, miközben kettesben sétáltunk Velencében, valójában nem a morálról, hanem a morálokról értekeztünk, sokféle normáról, amelyekhez a véső jóságot a történelem útvesztőjében kereső emberek folyamodnak. DE egyetemleges morál nincsen, és minden emberi iparkodás egyedi útkeresés az igazsághoz. Eszme eszmére tör a tapasztalatoknak ebben a keserű üledékében, igazságos az igazságosra támad, és senki sem csalhatatlan. Az az erkölcsiség, amely az általános normák nagyobb részét tartalmazza, minek folytán a többé vagy kevésbé különálló eszmék kavalkádjában nagyobb arányú támogatottságot szerez, le tudja gyűrni a kóros moralitás olyan példáit, amilyen, mint láthattuk, az én huszadik századomban a nácizmus volt Németországban, a fasizmus Olaszországban vagy a kommunizmus a havas Oroszországban. Ám ezután, furcsa mód, a diadalmaskodó normák sem tehetnek szert általános érvényességre. Leírtuk tehát az egyéni erkölcsi normák felállításának tipikus módozatait, és beláttuk, hogy ez az út mindig a lényeges és a lényegtelen, a létező és a nem létező elválasztásához vezet, vagyis Immanuel Kant, a königsbergi lázadó a Tiszta ész kritikájával örök modelljét állította fel a részleges etikának, és ily módon az első gonosztevő, egyszersmind minden vétkesek közt a legerkölcsösebb vált belőle. Gyöngének bizonyul itt, szalamiszi, az ítélőerő kritikája, amely át akarja hidalni a tiszta ész és a gyakorlati ész között tátongó szakadékot, miközben, tudjuk már, elegendő lehet ahhoz, hogy eggyé forrassza a tiszta ész ideológusait és a gyakorlati ész végrehajtóit. Ez lehet a magyarázat arra, hogy oly sok művész vált elnyomó rendszerek igehirdetőjévé? Az elvetemült Malaparte. A visszataszító Rocco. Az odaadó Papini. A kétségbeesett Pound. A szerencsétlen Marinetti: „Gir per troppo tempo l’Italia c stata un mercato di rigattieri. Noi vogliamo liberarla dagl’innumerevoli musei che la coprono tutta di cimiteri innumerevoli. Musei: cimiteri!…” „Olaszország mára minden szemét vásárává vedlett. Mi meg fogjuk szabadítani a töméntelen múzeumtól, amelyek végeláthatatlan temetőként borítják be. A múzeumok: temetők!” És mi van ma? A múzeumok: temetők, s a világot mi uralja? A turisztika iparága, az egyetemek, a tekintélyek, a professzorok, mi több, még a görög és a latin is. Az erkölcstelenség történetéből, mondjuk ki végre ezt is, valójában a morál története lesz, a morális tartás változatainak vizsgálata pedig az erkölcstelenség képleteit adja ki. Mindazonáltal ne lepjen meg, Mneszarkhosz fia, hogy az én félbolond anyám a szobrász után, aki a drága kis Menyus alakját agyagból formázta meg, egy ismert művésztől fehér márvány szobrát is megrendelte. Kiéhezett szuka módjára körözött a tömb körül, amely arra vár, hogy élet formázódjék belőle, és a véső minden mozdulatára felnyögött, mintha drága fiacskája arcát érnék a kalapácsütések. Amikor a hófehér kő élettelen darabjából kinéztek a szemek, megint elkezdődött a rettenetes játszma, amelyet hálóingben ácsorogva néztem végig újra. Most az én valaha gyönyörű anyámnak nem volt már ideje a kacérkodásra a művésszel, ahogyan ifjú elődjével tette, vállához érve elhaladtában mellette. Tépte a haját és elviselhetetlenül jajongott, miközben a művész kezében a véső alatt a kő Menyuson kialakult a szemgolyó, a szembogár. Ezután hosszasan ült az ablak előtt, üres tekintettel meredve maga elé, és csak egyet hajtott szakadatlanul: „Be kell fejezni a portrét.” S volt valami abban a vésésben, ami anyámmal együtt engem és a portréművészt is a bizonytalanság mély szakadékába taszított, ahonnan senki – legkevésbé az én még most is gyönyörűséges anyám – nem tudott visszatérni, mert „a portrét be kell fejezni”. Egy csütörtöki napon, hét nappal azután, hogy meghalt (mikor a rettenetes eső szakadt-szakadt, és a temetőben, a város feletti hegyen, sok ember járkált nyitott fekete esernyőkkel), a márvány Menyus meglátta a napvilágot: tekintete megállapodott egy ponton, orcája kikerekedett, álla a jól ismert formát nyerte el. „Még a haja, még a haja, nem él még”, heveskedett sebzetten anyám ökölbe szorított kézzel, állát előreszegezve, kibomlott hajjal (hisz megtanulta rég, hogyan kell befelé sírni). Menyus azonban, mindhiába, egy pontba nézett, s anyám melléből fölöslegesen csordult sűrű anyatej; és hiába állították a reggeli vagy a délutáni fény iránt. Talán ennyi hiányzott: egy csillag, amelyet az asztronómiai atlaszokban az egyszerű G117H jel alatt tartottak nyilván, hogy Menyus szemében megjelenjen az a jellegzetes ragyogás, amely az élők sajátja, de hát az a csillag lehullt az északi égboltról, és senki sem akadt rá, noha a kutatást, szokatlan módon, a déli égboltra is kiterjesztették, egészen a Dél keresztjéig. La stella dovrebbe appertenere a mio fratello Melchior? Házunkba tehát újabbnál újabb művészek kellettek haladéktalanul, jöttek is az én hisztérikus anyám hívására, úgyszólván egymás kezébe adták a kilincset: egy Brancusi-tanítvány, rézműves, a muránói kék üveg formázásának mestere (nem volt semmi köze Roberto déli famíliájához), egy szövőnő, a párkák egyikéhez hasonló, aki különleges kínai selyemfonalból háromdimenziós figurákat mintázott; majd pedig ismét valamiféle szobrászok és különlegesen tehetséges növendékeik. Ahányszor csak a megmunkálással Menyus szeméhez értek el, megkezdődött ismét a pokoli forgás. Bármilyen élethűnek hatott alakja, Menyus mindig mereven egy irányba nézett. Való igaz, mindegyik alkotó egy fokkal életszerűbbé tette az én szegény féltestvéremet, mégis halott volt ő: a testvérem, a csónakázótársam, a másodpilóta a biciklizésben, vadászó barátom, Enkidu… Nem, semmiképp nem megyünk el a Szent Márk-templomba, sem pedig a Lidóra, ahol fonott székekben heverésző vénségek nézegetik kedvtelve a fiatal fürdőzők antik összhangot árasztó testét. Búcsúnk pillanata egészen közel van már, Mneszarkhosz fia. Letettük a maszkot; levetettük fellegjáróinkat. A mi Années de pclerinage-unk, második év, Itália, lassan kitelik. Még egy kicsi, és te az élő legendák közé költözöl, én pedig holt kortárs leszek. Ne félj, olyan kis ugrás az egész, mint amikor meghalunk.

Hallod-e a zenét, Euripidész? Nem Vivaldi, hanem várj csak, Mozart, a Sinfonia Concertante, hősi Esz-dúrban, hegedűre és gordonkára (a gordonkának olyan a hangja, mint a kivénhedt tenoroknak). Fülelj most a fisz-mollra és arra a staccatóra Mozart 23. zongoraversenyében, amely cseppet sem ördögi, majd Mahler Adaggiettójának cisz-mollja, melynek kíséretében, mint fekete nap alatt, a hatnyolcados ütem körmenetében, kileheli lelkét Gustav von Aschenbach; hallga most az őszies d-mollt, a fahangú F-dúrt; a B-dúrt, mely az erős egyéniségeket alakító pipogyák eszményi hangneme…Vajon nektek, akik minden zenéjüket veszni hagyták, mert nem találtak megfelelő módot a lejegyzésére, vajon nektek is ilyen kifinomult hallásotok volt az összhangzatra? Figyelj, ez a Szent Iván-éj, Verklärte Nacht, teljesen atonális (atonális, mint Melchi-Menyus), mégis oly gyönyörű; azután Csajkovszkij, Hat darab zongorára; Musszorgszkijtól a Cum mortuis in lingua moruta; a Bach-ária, amelyet anyánk mindenáron hallani akart Menyus temetésén. Hallgasd a zenét, Euripidész, a mi Istenünk, a te Zeuszod, Deusod szól belőle. Jót és rosszat ugyanazon magas erkölcsi megfontolásból cselekedni, ez a legnagyobb büntetés halandók, , száműzöttek részére és végső bizonyítéka a Teremtő egyetemleges lényegének. Figyeld, most Thibald halálát eldalolva, most Greta vétkét, Faustnak az ördöggel kötött szerződését eldalolva szól; fülelj, dallamok százaival szól egyszerre, minden szólamot egyszerre szólaltatva meg, és ez csak egy része a kották milliárdjainak, amelyek századok során szólalnak meg általa. Tegnap szürkületkor találkoztunk, ma az alkony első órájában elválunk egymástól. Egy egész nap. Mint a tragédiákban. Isten veled, Euripidész! Eltávozol. Eljött érted Khárón – nézd, milyen ronda a képe! –, magával visz a Lidóra, a halál gondolásaként csáklyázva. Nézz fel asz égre, nézd a rothadás alkonyati színeit valahol ott a íLido mögött, ahol még velencei vízi here nő, look at the twilight zone; most Isten a festő: Szókratész halála, Marat halála (a lehanyatló, vértelen jobb kézfejen van a hangsúly), a kettőnk halála Velencében. Szalamiszi, hiszen te nem nézel fel! Ugyanazon a helyen ülsz, Euripidészem, ahol Menyus ült, amikor körbejártuk Velence-pocsolyát, de adós maradtam a morál összefoglalásával. Le kell írnom annak négy módozatát, ahogyan mi βρότοιοι – halandók, kurtakorúak – az élet nagy karneváljában és a tisztességesek játszmájában az erkölcsösség álarcát öltjük magunkra. Hallasz-e engem, Euripidész, hiszen kiabálok, s hangom visszaverődik és száll a hullámzó zöld víz felett a Riva Schiavoni hosszán. Az első abból a meggyőződésből fakad, hogy valakinek a szenvedése az én örömöm ára; a második abból, hogy más szenvedése elhanyagolható az általános jóléthez képest, ami a cél; a harmadik abból, szenvednie kell, mert fordított helyzetben ő sem tenne mást velem; és a negyedik abból, a sors rendelése szerint kell elvégeznem ezt a magam és az ő, az általános boldogulás javára, így tehát magamra kell vállalnom a felelősséget, mivelhogy ez a kötelességem. Hallottad-e, Euripidész? Megjegyezted-e a morális nullák, eszmei szélkakasok, született skizmatikusok négy fajtáját? Nem látlak már. Elnyelt a jéghideg szeptemberi víz, mint egy áprilisban a Titanic hajótöröttjeit. Il fu szalamiszi Euripidész. Szemem zavaros, mint amikor emlékek árnyékolják be az ember tekintetét. A Canal Grandén a baljós, túlérett alkonyat szikrái csillámlanak, a gondolák pedig középre tartanak a hullámzó vízen, egyik a másik után halad, mintha delphoi táncosnők lennének, akár a sötét chimérák, akik Monteverdi távoli madrigáljának zenéjére lejtenek. A parton, táncikálva, feketébe öltözött, különböző korú gyerekek vonulnak, menetüket az égre rajzolja az alkonyat, fekete selyemruhában egy lányka jár az élen, kezében rojtos szélű, sötét színű ernyő. Hol a te bárkád, néhai Euripidészem? Meghaltál ebben a vörös-fekete rapszódiában, Mneszarkhosz fia, anyámat pedig, csodaszép, lehajló bíbor alsó ajkával, keleties járomcsontjával, porcelánbaba bőrével, enyhén vágott szemével, súlyos, sötét szemhéjával, anyámat, aki magyarul csak elhunyt kisebbik fiával beszélgetett, egy város közeli szanatóriumba szállították. Azt mondták neki, semmi baja, kedd van, őszre jár, a fákon rozsdásak a levelek, és természetesen vele mehet Menyus is, az összes alakjában, amelyeket magával vitt az ideggyógyintézetbe. Azon a napon, amikor a madárzsivajos liget mélyén meghúzódó intézetbe került, az északi égbolton felragyogott újra a G117H jelzésű csillag, fellélegeztek a csillagászok, elvethették a feltételezést, hogy a csillagvilágnak e részében, földünkhöz oly közel, fekete lyuk keletkezett. Azon a keddi napon ősz volt, egy szökevény csillagocska visszatért helyére az égen, kiigazítva a Lobacsevszkij-féle égi vonalak elképzelt hálózatának rajzolatát, anyámnak szép, világos szobát adtak, egy egészen összeaszott neuraszténiás öregasszonnyal osztotta meg, aki mozdulatlanul feküdt és az ablakon át kibámult a kórházi parkra. Odalenn az udvaron bokáig érő fehér köpenyben az ápolók, mind mintha Tibor volna, a kaviccsal felszórt sétányokon régimódi, nádtámlás kerekes székekben tologatták a magatehetetlen betegeket. A tolókocsik is feketék voltak, és mindegyik ápoló kerek fekete sapkát viselt. Anyánknak azonban esze ágában sem volt kimászkálni a kertbe. Ágya közelében elhelyezték a Menyusról készített összes szobrot, amelyeket – tündéri módszerességéhez híven – egyhamar reggeli és esti portrékra osztott, úgy elrendezve őket, hogy némelyek a napfelkeltét, mások a napnyugtát nézzék. Eleinte rendszeresen látogattam, minden délután négykor felkerestem – ó, milyen szép volt a bolondok házában is! Később ritkábban, néhány naponként, hogy elkerüljem a találkozást azzal az 1911-beli beteggel, a fehér nadrágos tolakodóval. Hamarosan havi egy alkalomra szorítkoztak látogatásaim, végül már csak Menyus meg az ő születésnapján mentem el hozzá. (Az enyém nem számított.) Énvelem különben sem beszélgetett, örökösen Menyushoz utasított, kérdezzem meg tőle ezt vagy azt, csupa jelentéktelenséget, mellesleg. Egy vagy két évig tartott ez, mígnem egyszer anyám ágyában fekve egy másik nőt találtam. Volt, aki azt mondta, terápiát írtak elő neki és hazaengedték (haza? de hát anyámnak nem volt már lakcíme); mások úgy tudták, egy másik létesítménybe, ennek az intézetnek a fiókjába került, egy másik nagy város peremén; s akadt, aki megsúgta, anyám már jobban van, egy távoli apácakolostorban segédkezik, a vulkanikus magasságokban álló falai közé csak különleges kosárban lehet feljutni, amelyet hetente egyszer bocsátanak le a magasból. Senki sem mondott olyat, hogy meghalt volna.

Magamra maradtam tehát, Euripidészem, elhagyott Menyus, el anyám, és elhagytál te is. Szabad kezet kaptam az idő forgatásához, mint valami magányos, szörnyeteg istenség. Kétüléses kerékpárt hajtottam hol az első, hol a második nyeregbe ülve, s néztem a másik pedálpárt, amellyel senki sem pedáloz; egy lélekvesztőn beeveztem a postára a Szavszka utcában és a víz alá került levélszekrényekből kiszedegettem a másnak címzett, felpúposodott csomagokat; óceánjárók fedélzetén ücsörögtem a hajó nevével ékesített takaróba burkolózva, mint valami hulla – egymagamban. Hozzám lép Baldazar Longena, a Santa Maria della Salute-templom megépítője, Giacomo Tiepolo, a Santi Giovanni e Paolo gótikus székesegyház alapítója, Bartolomeo Bon építész arcán egy kihevert járványos betegség hegeivel, végül Giorgio Massari, a Pietr-templom építője – úgy lépnek hozzám, mint az áldozathoz, mint a dolgok mulandóságának egy színfoltjához. Néha veled álmodom, Euripidészem: kart karba öltve mentek szépséges anyámmal, és mindenki köszönt benneteket, aki szembejön veletek; ο βασιλεύς καί η βασίλεια, Il Re e la Regina; Brazíliaváros fekete-fehér kockakövein lépdeltek; napnyugatnak tartotok a hosszú magyar fasorok közt; de hol vagyok én, dov’e principe reale? Sohasem hittem el nekik, hogy eltunt, mint egy alkonyati csillag. Minden madár a maga raját keresi, de némelyik örökre egyedül marad: mint a Chrysolophus pistus, az Argusianus argus, a Lopura nychtemera – meg persze jómagam. Kerestem őt, mint madár, ha röptében eltéved odafenn a magasságokban, te lehetsz rá a tanúm, Euripidészem. Telefonkönyveket felütve tárcsáztam minden, család- vagy keresztnevével gyanúba fogható asszonyt, de semelyiküknek a hangja nem hasonlított az övére. Végigmustráltam a hajódokkoknál az elsietőket, vasárnapi misén a templomban térdeplőket, vasútállomásokon a várakozókat. Aztán hazakullogtam, de még biztosabb voltam benne, mit kell megtalálnom; ha inget vásároltam, a gombostűket kiszedve azon mód magamra vettem; az üdvhadsereg kórházának ingyenkonyhájára jártam, a következő pillanatnak éltem, mely máris elsuhan, és olyan embernek éreztem magam, aki huszonötödik órájában jár a napnak. Bécsben egy mellékutcában laktam, nem messze a Mariahilfer Gassétól, egy lepusztult, szürke épületben, amelynek vakolatához nem nyúltak 1948 óta, és minden reggel az ablakba tettem a virág cserepet a spathiphyllummal. Éltem Triesztben, fogaskerekűvel utaztam a Via Commercialén fel az öböl fölé, ahol hajnalonta hajamba túrt a szél. Belgrádban is mutatkoztam, a Dorcol alsóvárosi nyilvános fürdőbe jártam. Minden városban arra vártam, hogy Roberto egyszer csak visszatér a háborúból, Tibor áthajózik Amerikából, s mi hárman majd – apám, mostohám és jómagam – forradalmat csinálunk vagy összeesküvést szövünk egy államcsínyre. Roberto a hosszú, vékony ujjaival (sohasem láttam hosszabb ujjakat) és macskaszerű járomcsontjával, Tibor rövid, párnás ujjaival, melyek minden hajlatán ráncot vet fakó bőre; Roberto mint flautás, Tibor mint hegedűs; Roberto mélyen ülő, ragadozó madáréra emlékeztető szemével, Tibor a kerek pápaszem alatt olajosan fénylő szeme fehérjében úszkáló szempárral – eszményi alanyok lennénk mind a hárman ahhoz, hogy valamiféle eszme, valamiféle torz erkölcsi ideál foglyaivá váljunk. Hiába, nem voltak sehol, ők sem mutatkoztak. Hát igen, Tibor már nem ír leveleket sem magyarul, sem más nyelveken, Roberto pedig szó nélkül elszelelt az osztott teraszon át. Ez tehát minden jel szerint a befejezés – és mégsem az. Egy napon, egészen véletlenül, belebotlottam valakibe, aki kísértetiesen hasonlított anyámra; még a szaga is olyan volt, úgy ringatta csípőjét, ugyanolyan hosszú, csábos volt a lába, hátára hulló szöghaja. „Asszony, te, bármilyen és bárki lennél – eredj most.” Nem, ezt nem én mondtam, te énekelted ezt, Euripidész, emlékezz vissza: συ δ’, ’ω γύναι, ήτις ποτ’ ει σύ, ταύτ ’έχουσ’ Αλκήστιδι μορφης μέτρ, ’ίσθι. Ellenkezőleg, én térdre hulltam, és bűntudattal csókolni kezdtem ruhája hószegélyét, készen arra, hogy tragikus hőshöz méltón minden vétket magamra vegyek, de az a jámbor asszony felemelt. Ne csinálja ezt, Veres úr, szólt rám. Megtudtam, hogy valóban nem az anyám ő; s hogy sohasem ismert semmiféle Veres Tibort, sem pedig a regényébe nem lépett be hősnő gyanánt; nem tudott Robertóról, a félkarú légiósról, a hadirokkantról sem, aki eredetileg a Lloyd nápolyi képviseletén írnokoskodott, egészen biztos, hogy tévesen hittem anyámnak, mert termetre, alakra hasonló. Az ajtóig kísért, és lelkemre kötötte, nézzek be máskor is, ahányszor csak akarok, de többé ne nevezzem, mia mamma stupenda, ne nevezzem anyámnak. Átléptem a küszöböt (magamhoz öleltem? rápillantottam egyáltalán? vagy még azt sem?), és elállt a lélegzetem. Feltáruló duzzadta anyai keblén áttetszett a szíve. Halk sikkantásomat előbb a francia lift fülkéje visszhangozta, belerezdült a fémkorlát és bejárta az egész aknát, melyben le-fel siklik a felvonó. Az ajtó ovális névtábláján ez a név állt: Christina Radic Varadi Manzoni. Holott másnak kellett volna állnia: Krisztina Radics Veres Menazzini. Igen, visszajövök még, nem számít a sóhaj, amely árulkodóan sikolyba sűrűsödve hagyta el ajkamat. Minden csütörtöki napon itt leszek, magányosok módjára pontos időben. Minden alkalommal elviszem majd neki – bárki és bármilyen az az asszony – Menyus egy-egy szobormását; talán ha a szemükbe mélyed, eszébe jutok én is. Nem, soha többé nem jövök ide. Jó, hogy Menyus halálakor észbe kaptam, s puha lábacskáin a cipőkre rábogoztam a „másik, angol” csomót… Vagy talán a „másik, német” volt az, nem tudom már; a cipőkre sem emlékszem. Fölkelek, lefekszem. A nap kibukik a horizontból, átvágtat a zeniten, mintha Héliosz lovai száguldanának vele. Álmodom. Alszom. Nem látok álmot. Nem vagyok fáradt. Nem haltam meg. Én, az igazságosságban felülmúlhatatlan.